Harry Potter és Voldemort hagyatéka

Halálos Szerető

Álmából egy édes illat ébresztette fel. Ez az illat olyan bódító és csábító volt, hogy azonnal visszarángatta a valóságba. Iszonyatosan fájt a feje, és gőzerővel zakatolt az agya, a szemhéja pedig ólomsúllyal nehezedett a szemére. Nagy nehezen végre sikerült kinyitnia a szemét, s ekkor az első, amit meglátott Anabella arca volt. A nő fölé hajolt, ő pedig valami kemény és hideg helyen feküdhetett, először arra gondolt, hogy talán a roxforti padló az, amin fekszik, de amikor fel akart ülni, döbbenten észlelte, hogy képtelen megmozdítani a kezét, mivel a csuklóját egy vastag bilinccsel leszorították. Hát persze, Anabella átverte őt, csapdába csalta…
Tett egy előre veszett kísérletet arra, hogy megmozdítsa a lábát, de – mint ahogyan azt előre sejtette- azt is béklyók szögezték a kőasztalhoz. Jobbra fordította a fejét, hogy jobban szemügyre vegye a helyet, ahová a nő hozta le , miután elkábította egy erős álomfű-főzettel. A falat zöld bársony fedte, s előtte különböző kínzóeszközök sorakoztak, s a szemközti fal közepén büszkén csillogott Mardekár Malazár óriási márványfeje, hát a Titkok kamrájában lenne? Nagyon megváltozott ez a hely mióta utoljára járt itt, annyira elegáns és fenyegető lett. Még azt is észrevette, hogy a bal oldali sarokba egy kályha is került, amelyben lobogott a tűz. A kályha mellé egy vasnyársat helyeztek úgy, mintha az csak arra várna, hogy megfürödhessen a lángnyelvekben. Harry jól tudta, hogy mi van készülőben, az Auror Főiskolán is van egy hasonló kínzókamra, amely minden végzős auror végső tesztje. Ki kell állniuk a legkülönbözőbb kínokat ahhoz, hogy megkaphassák a jelvényüket. Harry szája szélén egy kis félmosoly jelent meg, ez a nő képtelen olyat tenni vele, amelyen már nem esett volna át legalább egyszer. Jöhet bármi – tűz, jég, fájdalom- ő ugyan nem fog megtörni.
– Csak nem tetszik a hely, Mr. Potter? – szólalt meg Anabella enyhe meglepődéssel a hangjában.

- Korábban kell felkelned ahhoz, hogy kifogj rajtam.
– Igazán? – Anabella egészen közel hajolt a férfihoz. – Csak nem arra céloz, hogy az Auror Főiskolán már mindent átélt?
– De igen.
– Kétlem, hogy a főiskolán bevontak volna még másokat is a mulatságba – nevetett fel Anabella, aztán gyors léptekkel elindult a terem bal oldala felé. Harry követte őt, s ekkor meglátott egy ezüst lepedővel letakart hatalmas tárgyat. Anabella lerántotta a leplet, s ekkor ő megértette, hogy mire gondolt a nő. A lepedő alatt egy varázsketrec volt, amelyben a gyerekeitől kezdve McGalagonyig az összes ismerőse helyet kapott. Harry elfehéredett, erre a legkevésbé sem számított. Ahogyan a foglyokra nézett, megbizonyosodott arról, hogy a nő nem bántotta őket. Sértetlenek voltak, és nagyon megrettentnek tűntek. Harrynek azonnal feltűnt, hogy a ketrecben – a tanárokon kívül – csak olyan diákok vannak, akik közel állnak hozzá, vagy legalábbis annak idején őt támogatták Voldemrottal szemben. Egyedül azt nem értette, hogy a Malfoy testvérek mit keresnek odabent. Anabella elkapta a pillantását és azonnal sietett a magyarázattal:
- Ők azért vannak itt, mert a mocskos Malfoy nagyapjuk elárulta a Sötét Nagyurat.
– Anabella, engedd el őket, úgyis engem akarsz.
– Ha elengedném őket, akkor nem lenne nézőközönségünk. Az nem lenne valami vicces. Egyébként, azért nem beszélnek, mert elvettem a hangjukat, nem akartam, hogy idő alatt felébresszenek a lármázásukkal.
– Te az elejétől fogva átvertél engem – bukott ki Harryből. – Az elejétől fogva ezt tervezted, és én besétáltam a csapdádba.
– Olyannyira, hogy már az esküvőt tervezgetted – búgta Anabella, immár ismét a férfi fölé hajolva. – Annyira ostobák vagytok ti férfiak, elég nektek egy kis testiség, és máris a tenyerünkből esztek. Megvesztél értem, Harry Potter, pedig nem kellett volna. Bevallom, azt hittem, hogy egy kicsit nehezebb lesz, ezért is itattam meg a drágalátos nejeddel a Deamortentiát, amely hatása értelmében szépen kiszeretett belőled és elfordult tőled.
Harry, habár már rájött, hogy itt bármi megtörténhet, mégis elképedve hallgatta a nő vallomását. Anabellát nem kellett faggatni, csak úgy dőltek belőle a szavak:
- Úgy bizony, Harry Potter, én mindent mesterien elterveztem. Milyen nagy áldás, hogy nőnek születtem, de még milyen nőnek! Bármelyik férfit a kedvem szerint manipulálhatom, mert annyira gyengék vagytok. Többet vártam tőled híres Harry Potter, a nemzet megmentője, nemzeti hős és a különleges alakulat oszlopos tagja, az auror főiskola krémje, a Sötét Nagyúr legyőzője. Most már tudom, hogy az, hogy akkor nyertél csak a fene nagy mázlidnak, és annak köszönhető, hogy az a ravasz, vén Dumbledore mindent eltervezett előre azzal az áruló Pitonnal.
– Úgy beszélsz, mintha ott lettél volna. – Harry nagyot nyelt és valósággal beleborzongott még a gondolatba is, mielőtt kimondta: - Olyan, mintha átélted volna, mintha téged ért volna sérelem, mintha te lennél… te lennél Voldemort… vagy legalábbis lelkének egy darabja.
– Helyes következtetés, Potter.
Harry arca hirtelen sárgává vált, majd öklendezni kezdett. Merlin szakállára, lefeküdt volna magával…magával a… Na, ne!
– De azért nem ilyen egyszerű a helyzet – sietett Anabella, nehogy Harry idő előtt legyen rosszul. – Mit gondolsz, a Sötét Nagyúr képes lenne egy ágyba bújni veled? Ez undorító! Hogy juthat eszedbe ekkora képtelenség?! Nem vagyok horcrux, én annál sokkal rosszabb vagyok, én húsvér ember vagyok, két nagyon erős varázslónak a gyermeke, aki a születésétől fogva azért él, hogy átvegye méltó helyét a világ élén.
– Te meg miről beszélsz itt össze-vissza?
– Arról, Harry Potter, hogy az én apám nem más, mint a világ valaha volt legzseniálisabb varázslója, a nagy Mardekár Malazár utódja, Voldemort Nagyúr.
– Hogy mi? – képedt el Harry. – Hogy Voldemortnak született egy lánya? De hogyan? Kitől?
– Még mindig lövésed sincs? Hát nem egyértelmű? Te sokkal ostobább vagy, mint hittem. – Anabella lenéző arcot vágott. – Nem mondom el, hogy ki az anyám, rájössz majd talán.
– Nem lehet Voldemort az apád – csóválta a fejét Harry. – Ő képtelen volt szeretni, ő… ő… nem lehetett barátnője.
– Nem is volt barátnője. Az anyám mindig is hűséges volt hozzá, és ő megjutalmazta ezért. Megkapta a legnagyobb kegyet, amelyben egy halálfaló részesülhetett: ő hozhatta a világra a Sötét Nagyúr utódját, engem. Az apám mindenképpen akart egy utódot, valakit, akit a magáénak mondhat, valakit, akit a kedve szerint formálhat, valakit, akire mindig számíthat. Ezért születtem meg én, s én mindig is mellette álltam.
– Ahhoz képest, hogy annyira mellette álltál, hagytad, hogy meghaljon – jegyezte meg epésen Harry.
Anabella ezért a megjegyzésért egy hatalmas pofonnal jutalmazta meg Harryt, majd megbánva hirtelen felindulását, megsimogatta a férfi arcát, és mély levegőt vett.
– Én nem vehettem részt a csatában, mert ő megtiltotta. Azt akarta, hogy titokban maradjon a létezésem, azt akarta, hogy én mindenképpen beteljesítsem a küldetését.
– A küldetését?
– Egy új világ létrehozását. Egy világét, amelyben csak varázslók meg boszorkányok élnek, erőből és félelemből új hely épül fel. Ez a világ csodálatos lesz, az élén pedig a teremtés koronája a varázsló áll, s csak erős, hű emberek maradhatnak életben. Az erősek megmaradnak, a gyengék pedig porrá válnak. – Anabella szemében megszállott fény csillogott.
– Csodálatosan undorító világ lenne.
– Te ezt nem értheted meg, Harry Potter, mivel gyenge és túlzottan szentimentális vagy. De most, ha már ilyen szépen összegyűltünk – fejével itt a foglyok felé bökött. - , akkor azt hiszem, hogy jogotok van mindent megtudni. A születésem után egy halálfaló házaspár, Watkinsék, neveltek fel abban a szellemben, amelyet a Sötét Nagyúrtól vettek át. Nem sokkal a születésem után a Nagyúr elbukott, de ők hittek abban, hogy visszatér. Én nem jártam iskolába, Watkinsék és az általuk ismert sötét mágiában jártas aurorok tanítottak engem. Éjt nappallá téve tanultam azért, hogy beváltsam a hozzám fűzött reményeket, amikor pedig már elnyomott az álom, ő szólt hozzám, az apám, mindig velem volt és sokat tanultam tőle is álomutazás formájában, igaz, nagyon legyengült, de annyi ereje még volt, hogy megszállja az elmémet, és üzenjen nekem. Való igaz, hogy mást várt, hogy fiút akart, de ez jutott neki, s egy szép napon, amikor átléptem a nagykorúság határát, ő felkeresett engem, s immár ereje teljében, hatalmasan, s átadta nekem élete fő művét, legféltettebb kincsét, a naplóját. Ebben a könyvben minden le volt írva, amit csak ő tudott a varázslás művészetétől kezdve a terveiig minden. Ismertem minden embert, aki valaha is kapcsolatba került vele anélkül, hogy valaha is találkoztunk volna. Ez a napló megőrizte őt, az emlékét, a lényét, s én örömmel vetettem bele magamat az emlékeibe, boldogan mentem időutazásra vele.
– Nem tűnt fel, hogy az apád csak kihasznál? – kérdezte Harry sajnálkozva. – Nem tűnik fel, hogy fegyvernek nemzett?
Anabella erőltetetten felnevetett.
– Bármennyire is hihetetlen, az apám szeretett engem. Igaz, hogy fiút akart, de amikor eljött hozzám, akkor egy vizsgának vetett alá, hogy lássa, méltó vagyok-e hozzá. És tudod, hogy mi történt? Csillagos ötössel végeztem. Legyőztem őt is egy párbajban.
– Eszem ágában sincs elvenni az örömödet, Anabella, de az apádat nem volt nehéz legyőzni párbajban, még én is legyőztem.
– Neked, mint már mondtam, segített egy csomó mindenki, s ott volt az a kellemetlen körülmény is, hogy a tiéd volt a Pálcák Ura. – Anabella Harry lábához nyúlt, s a férfi fölé tartotta Harry pálcáját. – Ez a kis drágaság a tiéd.