napfelkelte a sínek mellől

lekéstelek

kora nyári reggel volt. az első júniusi nap, amikor már pólóban is meg lehetett maradni napfelkelte előtt. felébredtem korán, talán mert rosszul aludtam, talán mert össze akartam futni veled, úgy tudatalatt. a közeli fán lakó cinkepár hangosan vitatkozott egy másik duóval, a villamosok már csilingeltek a szomszéd úton. alig volt még öt óra, mégis elhajtott az első autó a csöndes kis mellékutcánkban. a kézírásom gyenge és kusza volt, a kezem remegett, lehet, hogy a borzalmas éjszaka utóhatásaként. a vészjósló meteorológiai előrejelzés ellenére egy felhő se volt az égen. zenét hallgattam, The Beatles-t. elhanyagoltam őket a megelőző hetekben, de most valahogy tökéletesen illettek a szituációba. eléggé éhes is voltan, de mivel senki sem volt még ébren ezért magamra maradtam, az előreggeli pedig barackbefőtt lett, mint a táborban. messengeren a megszokott 10-20 elérhető ember helyett, most mindössze kettő profil mellett volt ott az aktivitást jelző zöld pötty (mint kiderült, ebből egy nem is volt fent). a karanténhoz szokott világ a megszokott alvásciklusának körülbelül a felénél járt még csak. már teljesen világos volt, pedig alig 10 perce ültem kint. lekéstem a napfelkeltét. lekéstelek téged. ez most nagyon költőien hangzik, de a szívem mélyén tudtam, hogy bármilyen korán kelek, ígyse-úgyse leszek időben Neked, és tudod mit? talán nem is bánom annyira. mondanám, hogy elmúlt a varázs, de az meg túlzás lenne, inkább csak racionális álláspontra jutottam. ez egy kicsit viszont mégis szomorú, hisz a racionalitással óhatatlanul jár annak a fura művészeti eszmének az elvesztése is.