Nem vagy egyedül

5. fejezet

*a képen amúgy én vagyokxd csak nincs kedvem most felmenni pinterestre*

-Hogy mi? Komolyan ez volt?!-hüledezett Jane, miközben a futópadom mellett állt, emésztgetve a Lokival és velem történteket.

-Igen, és most fogalmam sincs, hogy mi is van...köztünk-vágtam fancsali képet, tanácstalanul széttárva a karom.
-Még azt sem dolgoztam fel rendesen, hogy konkrétan visszatért a halálból, Lokinak természetesen el kellett rontania már megint mindent, arghhh-mit sem törődve az egyre több felénk forduló emberrel, én csak folytattam a panaszáradatot.

-Nézd a jó oldalát, Lizzy-vágott közbe Jane.-Most legalább csak összekaptatok, ami kicsivel jobban emlékeztet egy normális kapcsolatra, mint amilyenetek ezelőtt volt.
-Van benne valami-húztam el a számat, mert így belegondolva, még mindig jobb, mintha megint "meghalt" volna.

Hazaérve kínosan ügyeltem arra, hogy még véletlenül se fussak össze Noahval, vagy igazából akárkivel, konkrétan lábujjhegyen osontam keresztül a lakáson.

Beléptem az ajtón, majd csalódottan vettem tudomásul, hogy Loki nincs itt, és valószínűleg nem is lesz.
-Jól elüldöztem magamtól-mosolyodtam el keserűen, és kínomban pakolászni kezdtem. Nincs mese, Loki ismét jól padlóra küldött, ilyet normális ember nem tesz csak úgy magától.

Nem sokáig élvezhettem saját, üdítő társaságomat, depresszív gondolataimmal, meg olyan elméletekkel, hogy Loki biztos valami más nővel van, mivel megcsörrent a telefonom.

Azonnal ugrottam, hiába tudtam, hogy biztosan nem Loki az.
-Jó napot, Bertha! Miben segíthetek?-szóltam bele kedvesen, azonban valami a lelkem mélyén azt súgta baj van, és ez nyugtalanított.
-Elizabeth, elnézést, hogy ilyenkor zavarom, de nagyon nagy baj van! Oda kell mennie segíteni! Mi nem érünk oda időben! Tommy hívott, hogy veszekednek, és el sem tudom képzelni, mi lehet még ott...El kell vinnie onnan Tommyt-szipogott aggodalmasan a kisfiú nagymamája, bennem pedig megállt az ütő.
-A rohadt...megyek!-bontottam a vonalat, hogy aztán sietve kocsiba pattanjak, meg sem állva Tommy szüleihez.

A család értelmesebbik fele felkészített egy ilyesmi szituációra, meg is van a címük, személyleírás, minden ilyesmi, azonban élesben nem volt még arra példa, hogy el kellett volna onnan hoznom szegényt.
Remegtek a kezeim, én magam is reszkettem, annyira aggódtam Tommyért, nem akartam, hogy valami baja essen!

Tommy szülei kertes házban éltek, kutyával, macskával, mint egy nagy, boldog család. Csak belülről rohadt az egész, az volt itt a nagy gond.
A kocsi ajtaját becsaptam, és már rohantam is be a házba.

A nappaliban ott volt a két szülő, folyamatosan kiabálva egymással, kicsit távolabb Tommy ült fülét befogva, a könnyei patakokban folytak kis arcán.
Összeszorult a szívem, a döbbent, és egy pillanatra elhallgatott szülőkkel mit sem törődve magamhoz öleltem a kisfiút.

-Maga meg ki a fene és mit keres a házunkban?-tudakolta meg a sokkból először felébredve a férfi.
-A gyerekük pszichológusa vagyok, Elizabeth Foster, és rohadtul nem örvendek a találkozásnak! Bertha és Paul küldött, hogy vigyem el innen ezt a szerencsétlen kisgyereket, akinek végig kell hallgatnia ahogy a szülei ordibálnak egymással! Ezt keresem itt!-emeltem fel a hangon dühösen, készen állva akár a harcra is,  mert nem fogom hagyni, hogy ez az ártatlan kisfiú tovább hallgassa ezt.

-Aha, szóval ide jött a dilidoki, mert Paul és Bertha azt mondta...-a férfi hangja fenyegető volt, ha nem lettem volna kibaszott dühös, még talán meg is ijedek.
-A fiának pontosan maga miatt van szüksége "dilidokira"! Mert nem bírja elintézni a problémáit csendben és nyugodtan, hanem végignézeti egy nyolcévessel-fröcsögtem, közelebb lépve hozzá.