Nem vagy egyedül

3. fejezet

-Elizabeth? Hahó...-legyezett Noah a kezével a szemem előtt.

Összerezzentem, majd sűrű bocsánatkérések közepette megigazítottam a hajam.

-Minden rendben?-nézett a szemembe, és összevonta a szemöldökét.

-Persze, minden a legnagyobb rendben-mosolyogtam rá.

Igazából semmi sem volt rendben.

Fél órával korábban
Ott állt ő. A vállamat fogva, egyszerűen csak elém állt. Két év után. És én nem tudtam mit mondjak...

-Nekem azt hiszem mennem kell-fordítottam neki hátat, és egyenesen a találkozóhelyre rohantam.

Annyiszor elképzeltem, hogy mi lenne ha, erre, amikor tényleg megtörténik, elrohanok!

Otthagyom azt az embert, akiről két éven át azt hittem meghalt, és akit akaratomon kívül is megszerettem.

És tessék, most itt ülök egy teljesen másik férfival, aki éppen mosolyogva magyaráz nekem azokról a sütikről, amiket élete során megkóstolt.

Mit keresek itt?

Vele kéne lennem, és nem Noah-val.
Akkor miért ülök még mindig itt?! Mi van ebben a férfiban, ami maradásra késztet?
-Kóstoltad már ezt?-bökött az étlapon egy szinte kiolvashatatlan nevezetű süteményre.
-Nem, miért?-támasztottam meg a kezemmel az állam.

És akkor elkezdett rajongva beszélni az elkészítéséről. Én pedig annyira próbáltam figyelni, de csak egy mondat ismétlődött a fejemben folyamatosan:
Mit keresek itt?

-Nem kéne itt lennem-pattantam fel, majd figyelmen kívül hagyva az értetlen arckifejezését, már a második férfit hagytam faképnél a mai nap folyamán.

Mi van velem, te jó ég...

Bocsánatot fogok kérni Noah-tól, csak most mennem kell. Meg kell találnom Lokit, minél előbb.
Mit mondok majd neki?
Vagy igazából...nem is kell mondanom semmit.

Izgatottan elmosolyodtam, és sietve szedtem a lábaimat a lakásom felé. Abba bele sem gondoltam, hogy Loki már elment valahova, vagy az egészet csak álmodtam. Nem volt rá időm.

Ahogy befordultam a sarkon, a ház előtti padon várt.
Nem hiszem el, hogy képes volt rám várni.

-Loki!-kiáltottam neki, miközben futottam, az istenség pedig döbbenten kapta fel a fejét. Felállt, és felém sétált, én pedig lassítottam a tempón.

-Annyira sajnálom, Lizbeth. Elbasztam, az egészet. Hamarabb kellett volna jönnöm, csak nem tudtam hogyan, és...-járkált fel-alá, azonban mielőtt folytatni tudta volna, inkább elé álltam, és átöleltem.

Annyira jó érzés volt, és ahogy szorosan magához húzott, kis időre elfelejtettem mindent.

A hangsúly azon van, hogy kis időre, mert amikor elhúzódtam, olyan erőset ütöttem a mellkasára, ami szerintem még őt is meglepte.

-Ezt megérdemeltem-dünnyögte szórakozott mosollyal.
-Akkora egy...seggfej vagy, Loki!-néztem rá gyilkosan, a lakás felé terelgetve.

Húsz perccel később már egy kávét a kezemben szorongatva meredtem Lokira, aki éppen akkor magyarázta, mégis mi történt vele.

-És akkor teljesen legyengülve valahogyan eljutottam Asgardba, és ott próbáltam összeszedni magam. Azt hittem valóban belehalok, viszont valahogyan mégis sikerült megerősödnöm, aztán eljöttem Thor-hoz, de hozzád nem tudtam. Nem mertem, féltem, hogy mi lesz a reakciód, de aztán már nem tudtam tovább várni.

Csendben kortyolgattam a még kissé forró italt, és megpróbáltam megemészteni ezt az egészet.
Valószínűleg nem most fogom elhinni, hogy ez tényleg a valóság.

-Értem-nyögtem ki, bár ezt is nehezemre esett. Viszont akkor beugrott valami-Thor?! Ő tudott róla? Mindvégig tudta, és nem szólt?

-Lizbeth, nyugodj meg kérlek! Ne hibáztasd a bátyámat! Bár tényleg egy idióta, nem fogom most az egyszer rákenni a dolgot. Rám haragudj, ne rá-mosolyodott el szomorúan, én pedig mélyet lélegezve azon voltam, hogy elmúljon a dühöm.

-Rendben, de most adj egy kis időt. Át kell gondolnom a dolgokat.

Biccentett, aztán mind a ketten elhallgattunk.

Ez a csend vagy tizenöt percig tartott, ugyanis Loki pimasz mosollyal közölte:
-Lejárt az idő. Mire jutottál?
-Loki...-néztem rá könyörgőn.
-Nézd, Lizbeth. Nem tudom szavakba önteni mennyire sajnálom ezt a két évet, de ha engeded, és meg tudsz nekem rövidesen bocsátani, akkor esküszöm annyiszor teszem jóvá, hogy a végén nem is fogsz emlékezni erre-mosolyodott el halványan, nekem pedig kiszáradt a szám, a szívem pedig hevesen dobogni kezdett.

Jelentőségteljesen indultam meg felé, mert ahogy ránéztem, nem is tudtam másra gondolni. Csak rá, és arra, hogy megcsókoljam.

-Jó, persze egy ilyet nem lehet elfelejteni. Nem is erre kérlek, csak...-vakarta meg a tarkóját zavartan, de én csak elé léptem, és a szemébe nézve félbeszakítottam.

-Loki, most az egyszer...fogd be!

Ajkamat az ajkaira tapasztottam, mire ő a csókot viszonozva az ölébe húzott, és átölelte a derekam. Szorosan magához préselve tartott, én pedig a nyakát ölelve húztam még közelebb magamhoz.

Hosszú percek teltek így el, de, hogy mennyi azt pontosan nem tudom.
Nem igazán tudtam rajta kívül másnak is figyelmet szentelni. Számomra csak ő létezett azokban a pillanatokban.
Végül a roppant hosszú csókunkat megszakítva elmerültünk egymás tekintetében, majd egyszerre nevettünk fel, realizálva, hogy ez mennyire végtelenül nyálas.

-Azért meg tudnám szokni-vigyorodott el, aztán újra és újra megcsókolt.

A hajával játszva közben észre sem vettem, hogy minden csókunkkal közelebb leszünk a hálószobához.

Később minden csókunkkal egyre kevesebb ruha volt rajtunk...