Fel a tetőre - Karanténban

Prológus

– Nem lesz iskola! Nem lesz iskola! Nem lesz iskola! – Dani már percek óta csak rohangált és vidáman ordítozott a nappaliban, mit sem törődve bátyjával, aki már sokadjára intette csendre.

– Dani! – mordult fel Ábel idegesen. – Elég már! Hagyd abba!

– Nem lesz iskola! Nem lesz iskola! – ugrott most fel a kanapéra bátyja mellé, hogy ott folytassa az ünneplést és pattogjon tovább, ezzel fájdalmas hangokat csikarva ki a kanapéból.

Ábel türelme pár másodperc múlva elfogyott, lecsapta a telefonját, és derekánál fogva rántotta öccsét az ölébe, hogy tenyerét a szájára tapassza. – Kussolj már be, te Isten átka! – utasította a füléhez hajolva. Ám Dani továbbra sem hagyott fel a beszéddel, most bátyja tenyerén keresztül próbálta hangját hallatni, közben pedig hevesen csapkodva igyekezett szabadulni. Persze minden próbálkozása sikertelen volt, hisz nyolc évvel idősebb  testvére ellen esélye sem lehetett. – Maradj meg a fenekeden, akkor elengedlek! Nem igaz, nyugodj már le!

– Ábel most már engedd el, mielőtt még sírás lesz belőle! – hallatszott anyjuk feszült hangja fürdőből. Már most nagyon jól tudta, mi fog következni néhány pillanaton belül.

– Nem bántom, csak... Aú, baszd meg ez megharapott! Normális vagy? – lökte arrébb öccsét.

– Hagyj békén! – A kisfiú sértetten kezdett toporzékolni, majd éktelen visításba kezdett, mivel tudta, ezzel testérét a világból is kikergetheti. Szemében nem voltak könnyek, arcát eltorzítva bömbölt.

– Fiúk! Elég legyen! – lépett be édesapjuk a nappali ajtaján. Szigorú hangja és tekintete mint mindig, most is megtette hatását. Fiai egyszerre némultak el, és hirtelen Dani is elfelejtett sírni. Nagyon jól tudták, nem éri meg ellenkezni, mikor apjuk így néz rájuk. – Mi a vita tárgya?

– Ábel befogta a számat, és nem engedett el – biggyesztette le a száját durcásan a kisebbik. Szilveszter most a nagyobbik fiúra emelte szemét, magyarázatot várva.

– Nem hagyta abba a visítást – tárta szét a karjait. Az elmúlt lassan tizenöt év után már pontosan tudta, mit fog hallani, és biztos volt benne, hogy  úgysem kap majd büntetést.

Szilveszter nagyot sóhajtva dörzsölte meg orrnyergét. – Senki ne visítson, és senki ne essen neki a testvérének, jó? Vita beszüntetve. Értve vagyok?

– Igen, Apa – válaszolták a fiúk kórusban.

– Ábel, te indíts a konyhába, teríts meg a vacsorához, addig Dani szépen összeszedi a játékait, amiket szétdobált. Addig sem vagytok egymás közelében.

Ábel kelletlenül indult el a konyha irányába, hogy eleget tegyen apja kérésének, míg testvére engedelmesen kezdte el összeszedni a holmiját, bár arcán neki sem éppen elégedettség tükröződött.

A férfi elégedetten lépett be feleségéhez a fürdőbe. Legalább a gyerekeket sikerült eltávolítania egymás közeléből, és ezzel ha csak kis időre is, de csendet teremtenie. A Dani születése előtti egy-két év csöndet bombaként robbantotta szét a kisfiú érkezése, akiről a család többi tagja azóta sem tudta elképzelni, hogyan képes mindig pörögni. A pörgés még csak nem is lett volna akkora baj, Ábel azonban pont az ellentéte volt öccsének. Nyugodt, csöndes, nem is beszélve arról, mennyire zavarták őt Dani kirohanásai. Az ilyen összetűzések pedig rendszerint sírásba torkollottak, éppen ahogy az aznapi is.

– Köszönöm, Szilveszter – egyenesedett fel Emma, miután az összes ruhát betuszkolta a mosógépbe. Fáradtan mosolygott a férfira. Váltottak egy gyors csókot, de már fordult is vissza, hogy öblítőt töltsön a gépbe. – Még csak fél órája értem haza, de máris ez van. Meg fogunk őrülni, ha ezek mindketten folyamatosan itthon lesznek. Le fogják bontani a házat, ha összezárjuk őket.