Fel a tetőre - Karanténban

5. Emészthető tanga

– Szilveszter, hol van a pólóm? – nevetett Emma halkan, miközben a fészer félhomályában állt rövid pizsamanadrágban és zokniban.

Szilveszter eközben még mindig a helyiség közepére leterített matracon hasalt, arcát a karjába fúrta, s csak egy alsónadrágot viselt. – Valahova arra dobtad – mutatott fektében az egyik fal felé, ahol Emma meg is látta a padlón heverő fehér ruhacsomót. Férje pillantásától kísérve sétált a felsőhöz, ám ahogy lehajolt érte, halk motozást vélt hallani.

– Szilveszter – lehelte, amilyen halkan csak tudta, s közben sietve belebújt a pólóba. – Szerintem van valaki a kertben.

Erre már a férfi is felkapta a fejét, s azonnal talpra állt, hogy hallgatódzni kezdjen. Mindketten néma csendben álltak egymás mellett, s visszatartott lélegzettel hallgatták az odakintről beszűrődő zajt.

– Ezek lépések – suttogta Szilveszter, ám mielőtt bármi mást tehetett, vagy mondhatott volna, mozdulni látták a kilincset, s nyílt az ajtó. A szülők csak egy pillanatra láthatták meg a fiukat, mivel az azonnal felkiáltott, s rájuk csapta az ajtót.

Emma és Szilveszter egyszerre néztek egymásra, s ugyanaz merült fel bennük. Vajon jól látták azt, amit mindketten látni véltek, vagy csak a félhomály játszott velük?

– Ábel, gyere vissza! – szólalt meg Szilveszter nem túl hangosan, de olyan határozottan, hogy még maga Emma is megrándult egy pillanatra. Ez a hangnem a szöges ellentéte volt annak, ahogyan Szilveszter az utóbbi órákban beszélt hozzá.

– Szerintem lehet, hogy inkább...

– Ábel! – ismételte meg a férfi. Pár másodperccel később ismét nyílt az ajtó, s Ábel lépett be rajta. Még mindig azt a ruhát viselte, amiben utoljára látták a szülei, s láthatóan nem is aludt azóta.

– Sziasztok – köszönt a fiú halkan, s szegezte tekintetét zavartan a falra, tudatosan kerülve közben apja pillantását.

– Mi járatban? – kérdezte a férfi, s fonta karba kezeit. Fürkésző tekintete azt éreztette Ábellel, hogy apja még a veséjébe is belelát, s nem igazán van esélye eltitkolni bármit is.

– Nem mehetnék inkább vissza a szobámba, és felejthetnénk el, hogy egyáltalán láttam... ezt az egészet? – nyögte Ábel. Láthatóan nem is érezhette volna magát kellemetlenebbül, s zavarában azt sem tudta, merre nézzen. Minden gyerek rémálma volt a helyzet, amibe most került.

– Azonnal visszamehetsz, amint megmondod, hogy mit csináltál itt ilyenkor. – Szilveszter gyanakodva lépett közelebb a fiához, míg felesége megnémulva bámult maga elé. A nő teljesen biztos volt benne, hogy mit csinált Ábel, ám esze ágában sem volt elárulni a férfinak, ha az nem jön rá magától. Azt azonban előre tudta, hogy semmiképp nem fogja szó nélkül hagyni a dolgot, és beszélni fog a fiával.

– Csak sétáltam – válaszolta Ábel halkan. Idegesen dobta hátra a szeme elé hullt haját.

– A konyháig is csak akkor mész el fiam, ha már nagyon muszáj, nem fogom elhinni, hogy egészségügyi sétákat teszel csak úgy az éjszaka közepén.

Ábel ekkor nagy levegőt vett, s inkább a támadás technikáját választva, pimaszul nézett apja szemébe. Még mindig kellemetlenül érezte magát, de nem látott más kiutat. – Én legalább nem ébresztettem fel egy szomszédot sem. – Amint kimondta, Ábel azonnal azt érezte, hogy óriási hibát követett el, és túl messzire ment. Az apjának volt humorérzéke, ám csak addig, míg a viccek nem mentek át tiszteletlenségbe.

– Ezesetben lehetett volna annyi eszed, hogy nem jössz ide – húzta a száját Szilveszter gyors, rideg félmosolyra, mitől a fia egyszerre lett valamivel nyugodtabb, s rémült meg rettenetesen. A férfi ekkor a fiúhoz sétált, s megállt előtte. Ábelt viszolygás fogta el, ahogy újra végigfutott az agyán, hogy az apja miért van éppen egy szál alsónadrágban. – Lehelj rám! – mondta Szilveszter.