Fel a tetőre - Karanténban

6. Párizs és irodalom

Ábel fellélegezve iszkolt vissza a házba, miután édesapja szentbeszédét követően megkapta a távozás jogát. Telefonján csekkolta az időt. Még mindig csak nyolc óra volt. Délelőtt. Nem is emlékezett rá, hogy mikor kelt legutóbb ilyen korán a rövid időn belüli visszaalvás intenciója nélkül.

– Soha szarabb szombatot – dünnyögte maga elé, és a konyha irányába indult. Végre egyedül volt. És kifejezetten korgott a gyomra. Fejében elkezdte újrajátszani az imént elhangzott beszélgetést, közben pedig nekiállt reggelit készíteni magának.

Gyakorlottan mozgott a konyhában, pontosan tudta, hogy mikor mit és hová. Gondolkodás nélkül kétszerezte meg a tojás mennyiségét, hogy három embernek elég bundáskenyeret készíthessen. Tudta, hogy Szilveszter úgysem fog enni.

Annyira elege volt ebből az összezártságból. Néha kifejezetten örült neki, hogyha akar valamit a szüleitől, akkor kéznél vannak, és senkire nem kell késő estig várni, mire hazaér. Jó volt csak üvölteni egyet és pillanatokon belül megtalálni a keresett személyt. De rohadt tenyérbemászó volt, mikor ugyanez a személy hívatlanul keresztezte az útját minduntalan, s volt ott akkor is, mikor semmi szükség nem lett volna a jelenlétére. Jelen esetben a szüleiére. Éjszaka. A fészerben. Ábel megborzongott, és az olajba dobta az első kenyeret.

– Nem láttad az Eiffel-tornyot?

Szilveszter csípőre tett kézzel lépett be a nappaliba, ahol Emma éppen az asztalnál ült a laptopja előtt.

– Párizsban van – válaszolta, s fel sem nézett. – Együtt voltunk ott nyaralni, tudod, hogy láttam.

– Nyilván nem azt keresem, hanem azt a kis makettszerűséget.

– Minek az neked?

– Mert kéne a videómba.

Emma erre izgatottan kapta fel a fejét Szilveszterre.

– Szil! Nem hiszem el, te most valóban kilépsz a komfortzónádból, hogy idegen embereket boldoggá tegyél?

– Csak azt kérdeztem, nem láttad-e az Eiffel-tornyot.

– Milyen videót forgatunk? – Felugrott az asztaltól, s a laptopot magára hagyva indult el, hogy elővegye Szilveszternek a kis szoborszerűséget ez egyik szekrényből. – És mit énekelsz? Ha franciául lesz, akkor külön kíváncsi vagyok rá.

– Először is: nem éneklek franciául, ahhoz nem vagyok eléggé megfizetve. Másodszor pedig... – Ellépett Emma mellett, hogy leemelje a túl magasan lévő Eiffel-torony utánzatot. – Csak két perc az egész, leülök a kocsibeálló elé ezzel az izével meg egy pohár borral, és...

– Áhh, akkor ezért van a válladon ez az idióta pulóver!

– Nem idióta a pulóver! – horkantott Szilveszter és egy sértett mozdulattal megigazította a pólója gallérját. – Nagyon jól nézek ki – mondta teljes meggyőződéssel, és a helyére simította az utóbbi időben igencsak meghosszabbodott haját, mely már jócskán a tarkójára lógott.

– Ne így! – szisszent fel Emma, majd közelebb lépett férjéhez, hogy kezelésbe vegye a kuszán oldalra sepert tincseket. – Tudod, hogy allergiás vagyok arra, ha hülyén van a hajad.

– Ha valóban ennyire a szíveden viselnéd a hajam sorsát, akkor már rég segítettél volna levágni, és nem hagynád, hogy ilyen idétlenül hosszú legyen!

– Nem idétlen!

– De az.

Szilveszter mereven állt, és az Eiffel-torony mását szorongatta, miközben tűrte, hogy felesége a haját igazgassa. Emma középen választotta el a haját, s addig fésülgette ujjaival, míg már sehol nem állt a plafon felé. Szilveszter fürtjei így már egészen a halántékáig értek.