Medicine (Larry Stylinson)

Tizenegyedik

Amikor felébred, Harry nincs egyedül úgy, ahogy arra számított. Louis ül az ágya mellett és aggódva kémleli az arcát. Átöltözött, a haját is beállította, friss tusfürdő és parfüm illata van, de az ábrázata ha lehetséges még nyúzottabb, mint korábban. A göndör már éppen szólásra nyitná a száját, hogy gorombán elküldje az őt bámuló férfit, de az gyorsabb nála.

- Hallgass végig! Tudom, hogy mérges vagy, de hagynod kell, hogy megmagyarázzam!

- Öt percet kapsz – feleli Styles komoran, és ha nem lenne pattanásig feszült a helyzet biztosan felnevetne a filmes megoldáson, de így csak érdeklődve várja, hogy Lou egyetlen határozott bólintás után belekezdjen a mesélésbe. Most az egyszer kertelés nélkül.

- Beszéltem anyukáddal amíg aludtál. Elmondtam neki, hogy mi történt és bár először meg akart ölni, végül azt hiszem belátta, hogy az hogy későn értesült nem csak és kizárólag az én hibám. Sajnálom, hogy elfelejtettem hívni és így kellett megtudnia, de csak te jártál a fejemben és az hogy elveszítelek, eszembe se jutott más. Egyezséget kötöttünk, ő nem pereli be a St. Casimir's-t, cserébe a további kezelésedet én fizetem.

- Ezt nem csinálhatod, biztosan van valami törvény erre! – ellenkezik a kisebb.

- Igen, valószínűleg van, de senkinek nem kell tudnia róla.

- Nem, nem kérhet ilyet tőled. Elutasítom.

- Én ajánlottam fel, Harry. Így a legjobb mindenkinek.

- De miért?

- Megígértem, hogy megvédelek. És ehhez tartom magam attól függetlenül, hogy gyűlölsz vagy sem. Nálunk vagy a legjobb kezekben, tudom mire van szükséged és segíteni fogok akkor is, ha többet már nem akarsz tőlem.

- Nem gyűlöllek. Csalódtam és egyelőre képtelen vagyok bízni benned, de nem gyűlöllek.

- Köszönöm – sóhajt Louis hatalmasat a megkönnyebbüléstől – És megértem, de vannak indokaim.

- Halljuk őket – forgatja meg szemeit kelletlenül Styles.

Nem szereti az indokokat. Mindig mindenkinek vannak és minden rosszra tökéletes magyarázattal szolgálnak. Az apjának is volt egy minden verésre és neki is volt egy minden következő tablettára. De ezek csak kibúvók, zavart magyarázkodások arra, hogy miért követtünk el hibákat. Tomlinsonét mégis hallani akarja, hinni akar a hazugságoknak amik segítségével Lou ismét az a férfi lehet akire felnéz és akit a végtelenségig imád. Szüksége van most erre, ha már minden mást elveszített amit fontosnak tartott.

- Hibáztam. Elrontottam és őszintén nagyon sajnálom. Ha nem vagyok egy gyáva féreg, most nem tartanánk itt, nem feküdnél kórházban, egészséges lennél, nem vesztél volna össze édesanyáddal és velem sem. Amikor meséltél a múltadról és megtudtam mit tett veletek az apád, sokkot kaptam. Bennem összeállt a kép, de nem tudtam hogy mondjam el neked, vagy hogy egyáltalán szabad-e. Hiszen Anne nyilván okkal nem avatott be téged. Fogalmam sem volt mit tegyek, nem akartalak bántani és inkább az egyszerűbb utat választottam, ezzel felforgatva mindent. Ez az egyik oka annak, hogy bujkáltam előled.

- Mi a másik?

- Micsoda? – kérdez vissza értetlenül.

- Mi a másik oka annak, hogy bujkáltál előlem?

- Hogy beléd szerettem, Harry – vallja be az orvos úgy, mintha egyértelmű lenne – Megrémisztettek a saját érzéseim és hogy nem tudtam kezelni őket a közeledben.

- Ez esetben én nem sajnálom, hogy így alakult. Ha nem így történt volna, talán sosem valljuk be mit érzünk egymás iránt – mosolyodik el halványan a kisebb, és karját kitárva várja a nyakába boruló férfit.