Megpróbáltatások Szigete ☀

03. Partraszállás

     Óriási gombóccal a torkában küszködik Yuri azzal, hogy el ne sírja magát. Nem kimondottan az a sírós fajta, mégis most annyi minden történt vele rövid időn belül, hogy nem tudja kordában tartani az érzelmeit.

     Kifulladva kapaszkodik mentőmellényébe. Megérinti nyakláncát. Még meg van! Ez az egyetlen apróság tartja benne a lelket.
A vihar elül, a víz sem ver irdatlan nagy hullámokat, s a Nap is kezd újra meleget adni. Utóbbinak örül a legjobban Yuri, ugyanis csontjáig hatolt már a hideg. Reszket. Tudja jól, hogy nem csak a hűvös víz okozza.
Úgy gondol vissza a pár órával ezelőtti történtekre, mintha film játszódna le fejében. A galéria gyanús üressége, majd a hátborzongató jajveszékelések. Mintha nem is a saját lábán ment volna ki, pillanatok alatt a tenger hullámaival találta szembe magát. A padló vízben úszott, néhány kabin ajtó nyitva, amelyekből különböző tárgyak úsztak ki. Lábbelik, egy-két könyv, laptop, bőröndök. A bámészkodásból egy alak zökkentette ki, aki fellökte. Annyi szerencséje volt Yurinak, hogy meg tudott támaszkodni a falnak köszönhetően. Szemeivel követte a férfit, aki egy csónakhoz rohant. Már vagy öten ültek benne és ennél jóval többen veszekedtek és tolongtak, hogy beférjenek még, ezért Yuri oda se ment.
A korlátba kapaszkodva kutatott valami után, amivel elmenekülhetne a hajóról. Az összes mentőcsónakért élet-halál harc folyt, amibe egyáltalán nem akart belekeveredni, így más megoldást kellett keresnie.
Egy nagyobb sodrásnál, ami kissé megborította a hajót, egy mellény úszott felé. Gyorsan megragadta és magára erősítette. Két kézzel erősen szorongatta a korlátot, miközben összeszedte minden bátorságát. Irtózatosan félt.
Elmélkedéséből egy jókora hullám zökkenteti ki, sikerült is egy kis sós vizet nyelnie. Kiköpi, miközben erősen markolja mellényét, lábával újra evez.. Kissé homályosan lát, s csak ösztönszerűen kezd újból az úszásnak. Mikor jobban kitisztul előtte minden, akkor véli felfedezni csak a szigetet.
– Homok. Part – motyogja maga elé, majdnem önkívületi állapotban. – Micsoda?! Úristen, száraz föld!
Ahogy eljut agyáig is az információ, elönti a reménység teljes mértékben. Könnyedséget érez, nagy erővel kezd a kapálózásba. Ahogy lábai leérnek, bukdácsolva mászik kifelé a vízből. Szíve majd kiugrik a helyéről örömében, négykézláb hagyja maga mögött a tenger ridegségét. Hanyatt fekszik a meleg homokban.
– El sem hiszem – nyögi ki két levegővétel között. – Élek! – Hatalmas mosoly jelenik meg arcán, azonban a másodperc töredéke alatt zokogásba kezd. Reflexszerűen tenyerével akarja eltakarni arcát, ami azonban merő homok, így könyök hajlatába burkolózik.
– Nézzétek! Ott van valaki! - hallja meg oldalról egy másik lány hangját.
Nem akarja, hogy így meglássák, így oldalra fordul és próbál lehiggadni. Kézfejével ész nélkül törölgeti arcát, eközben sikerül térdelő helyzetbe feltornáznia magát.

     Nemsokára megérkezik egy három fős társaság mellé, akik kérdésekkel bombázzák. Yuri nincs olyan állapotban, hogy koncentrálni tudjon, így csak annyit nyög ki, hogy szomjas. Észhez kapnak az idegenek, és megkínálják. Némán ülnek a homokban, s mind a távolba merednek.

❀❀❀❀❀❀❀❀❀❀❀❀ 

     A tenger morajlása, a meleg homok és a talpat csiklandozó habok. Akárcsak egy nyaralás, ami kiszabadít a szürke, monoton hétköznapokból. Az embernek kedve se lenne felkelni és tova állni. Jaein is alig képes rá, azonban nem csak saját akarata miatt.

     A lány feje zúgni kezd, ahogy magához tér, mint egy álomból. A végtagjai erőtlenül mozdulnak, nehezen teljesítik a feladatot, amit az agy kér. Szemhéját nehezen tudja nyitásra bírni, s rögvest meg is vakítja a tűző nap.
Fájdalmasan felnyög a lány, mire egy férfi hang arra utasítja, hogy ne kapkodjon.
– Joongki – sutyorogja Jaein. Szíve kissé felderül, és valamelyest több erőt is érez magában. Megpróbálkozik könyökére támaszkodni.
– Óvatosan – érzi, hogy a hang forrása közelebb van. Ezután meg is érzi az illetőt, aki segíteni próbál neki. Ez nem Joongki.
Szúrja szemét a fájdalom, mégis nyitásra bírja a lány. Látni akarja, hogy ki van vele. Látni akarja, hogy tényleg megtörténik-e mindaz, ami az elmúlt órákban tapasztalt. Tudni akarja, hogy ez a valóság-e vagy csak egy nevetségesen rossz álom. Vagy esetleg a képzeletem játszik velem?
A férfi megemeli Jaein jobb karját, saját nyaka köré helyezi. A lány ujjai egy nyakláncba gabalyodnak. Sikeresen ülő pozícióba helyezkedik a lány, a férfi így le is hámozza magáról finoman a másik karját.
Jaein pislogással próbálja működésbe hozni látását. A művelet nem sikeres, így kezével megdörgöli, csakhogy homok is kerül így arcára. Orra alatt elmormol egy francba szavacskát, s már majdnem a sírás határán van.
A mellette guggoló férfi nem szól egy szót se, csak készségesen valamiféle textillel megtörli a lány arcát. Jaein nem szereti, ha idegenek ilyen bátran viselkednek vele. Távol állt tőle ez a közvetlenség. Mégis abban a pillanatban lelkének jól esik a törődés és hogy nincs egyedül. A férfi nem is időzött sokat szférájában, így nem feszeng Jaein.
Újra körbefonja karját térdén és nem erőlteti, hogy nyitásra bírja szemeit. Gondolatai zakatolnak. Lejátszódik benne az, ahogy az orvoshoz megy vidáman, süteményekkel a kezében. Egy örömteli, beszélgetős napot tervezett. De ez mind füstté vált, ahogy a hajón eluralkodott a káosz.
A vihar. Utolsó emléke, hogy a hideg vízbe zuhan.
Felkapja fejét, megvakítja és csípi szemét a só, ahogy tágra nyitott szemekkel felméri a mellette ülő személyt. A megmentőjét.
Eluralkodik rajta a félelem, ahogy visszagondol magára. Magányára és esetlenségére. Mi történhetett volna, ha nem segít neki ez az idegen. Meg is halhattam volna.

     A könnyek immáron egymás után gördülnek le orcáján. A halál és a hála kettős érzése kavarog benne, de megszólalni nem tud. Nem tudja kifejezni köszönetét. Nem tudja kimutatni mennyire hálás lehet az égnek, a sorsnak, a szerencsének és ennek a férfinak, hogy élhet. 

❀❀❀❀❀❀❀❀❀❀❀❀ 

     Jiji egy mentőövbe kapaszkodva teng-leng a víz felszínén. Sminke elmosódott, annak ellenére, hogy vízálló. Nem erre a viharos időjárásra találták ki - gondolta magában.

     A csónakok mögött zötykölődik. Amikor elhagyta a hajót, teljes erőbedobással úszott, azonban szüksége volt, hogy kifújja a levegőt. A sport mindig szerves része volt életének, mégsem volt fáradhatatlan.
Így tehát a csónakokat követi, amelyek a part felé eveznek. Nem bánja, hogy nem ül ott közöttük, azok után pláne, hogy látta miként ölték egymást a helyekért. Megoldom egyedül.
Lustán kavar kezeivel. A csónakból kikászálódó tömeg őt nézi. Ahogy a partra ér minden erejével azon van, hogy lábai ne mondják fel a szolgálatot.
Büszkén, emelt fővel ér a partra, s ahol már a víz se éri, leveti magassarkúját. Hűvös tekintetével átsuhan a társaságon, majd szó nélkül elindul a sziget belsejébe. Semmi kedve jópofizni idegenekkel, akik tudomást se vettek róla. Egyiknek se fordult meg a fejében, hogy maguk közé húzzák. Őt is a saját célja vezérli, de ennyire nem szívtelen.
Ahogy egyre beljebb ér a nap fénye is el-eltűnik. A meleg, fülledt levegő viszont nyomja Jiji mellkasát. Megtorpan egy pillanatra, amikor hangokat hall. Nem az a banda, akik előtte kötöttek ki, ugyanis a hang bentebbről jön, s nem mögötte.
Egy kis tavacskát pillant meg, körülötte egy újabb társaságot.
–  Minho! – derül fel Jiji arca.
–  Szent szar! – szalad hozzá az említett férfi, s magához öleli hirtelen. Azonban ahogy eljut Minho tudatáig, hogy mit tesz, máris véget szakít a gesztusnak. – Jól vagy? Sehol sem láttalak.
–  Velem minden oké – bólint halovány mosollyal a lány. Nem akarja részletezni kalandját. Szeme megakad azon a srácon, aki a szaunában csak úgy ontotta magából a hülyeséget. Az int neki.
–  Igyál egy kicsit – mutat a tóra egy idősebb nő.
Jiji bólint, letérdel és tenyeréből iszik. Olyan jól esik a hűs folyadék, hogy már negyedjére mártja bele markát. Átmossa arcát is, hogy teljesen felfrissüljön. Mire felegyenesedik Minho már indulásra készen áll. Mivel nincs más terve Jijinek, és csak azt a társaságot akarta maga mögött hagyni, akik nem segítettek neki, így Minhoval tart.
A férfi nemigen foglalkozik azzal, hogy a többiek mennyire tudják felvenni a tempóját.
Jongsuk a lány mellé ér. Egy pár pillanatig némán baktat mellette, mielőtt megszólalna.
–  Örülök, hogy látlak – Olyan kedvességgel mondja, hogy Jiji megenyhül, s jól eső érzés tölti el. Azonban válaszolni nem válaszol, csak egy kis mosollyal értékeli jószívűségét.
–  És üdv a csapatban! - vigyorog.
–  Csapatban? – nevet fel Jiji. – Minho nem csapatjátékos. De az első feladat előtt azért ő se babrál ki senkivel. Még.

     Jongsuk összeráncolt szemöldökkel pillantgat a lányra, miközben egy-két nagyobb kövön átlépdelnek. A lány csak megcsóválja a fejét, de nem fűz semmi többet előző gondolatmenetéhez. Úgyis megtudja mindenki. Mindannyian ki fogjuk mutatni a fogunk fehérjét előbb vagy utóbb. 

❀❀❀❀❀❀❀❀❀❀❀❀ 

Megérkezett a rész, végre valahára! Remélem nem okozott csalódást.
Köszönöm a türelmeteket és szereteteteket a könyv iránt! <3

Jó olvasását!