"fyodor."

ii.

Tisztelt Dostoyevsky úr,

a keltezés után alig négy nappal kaptam meg a levelét, és be kell vallanom, meglepett, mert korábban semmit sem hallottam önről. Drága, feledékeny anyám egy szót sem szólt a látogatásáról, és nem akarom azt hinni, hogy szándékosan. Állandóan félt, és nem akar izgatni a vizsgáim előtt, de egy váratlan találkozó csak még inkább felizgatott volna!

Bocsásson meg, amiért ennyire őszinte vagyok! Ez jellemhibám, sem itt, sem odahaza nem bírtak leszoktatni róla.

Megkérdezhetem, hol él most és honnan érkezett hozzánk? Rengeteg kérdésem lenne magához, de a legtöbbet illetlenség feltennem: mondja, megbocsát, ha mégis leírom? Kérem, ha sértem önt, ne válaszoljon rá.

Hogy ismerkedett meg a családommal?
Tényleg csak jót hallott rólam az édesanyámtól? És mondja, jól van? Régen nem írt már!
Mit csinál az országban és merre megy tovább?

Hirtelen ennyi jutott eszembe, de még alaposabban is átgondolom. Az intézetünk borzasztó, 1860-ban érzem magam, amint a birtokra lépek! Na jó, ez túlzás, az internetet és a tévét leszámítva mindennel el vagyunk látva, de nevetséges, hogy még a telefonomat sem hozhatom magammal, és minden évkezdéskor le kellett adnom a portán. Ezért kell leveleznem magával, és ez tényleg régimódian bájos – bocsásson meg, pocsék levélíró vagyok, és inkább csapongok, minthogy egy sort is kihúzzak, az írás külleme borzasztó lenne utána.

Még egy kérdés: ön, ugye, külföldi? Orosz? Milyen az országa?

Április második hétvégéjén utazom haza és két hetet maradok. Kérem, jöjjön el hozzánk ismét, ha ez az írás nem riasztotta el, és a látogatást komolyan gondolja.

Üdvözlettel,

Nina Obermark