"fyodor."

xx.

Feladó: ninuss.o@gmail.com

Címzett: fyo.dostoyevsky@yandex.ru

Tárgy: búcsú

Úristen, Fyo, nem is tudom, mit mondjak a ma délután után‼

Tudom, hogy még csak nemrég váltunk el egymástól, de muszáj írnom neked, és ha elgépelek valamit, bocsi, de egész testemben remegek. Úgy örülök, hogy kaptunk egy negyedórát az indulás előtt búcsúzkodni anyától, mert különben, azt hiszem, felrobbantam volna. Kínkeserves lesz a következő két hónap nélküled, és szomorú vagyok, hogy amikor hazajövök, te már nem leszel a városban. Ugye, a nyáron visszatérsz még? Vagy esetleg ősszel?

Ugye, nem fogsz elfelejteni a tegnapiak után?

Tudom, úgy beszélek, mint egy gyerek, és ne is törődj vele, kissé végteles vagyok, de két hét sem volt elég, hogy ezt az egészet feldolgozzam.

Azt kérdezted, mit gondolok rólad, és akkor csak hebegtem, de már tudok felelni: ez a tempó rettenetesen gyors nekem, de ha a barátnődnek kérsz, eddigi ismeretségünk után bármikor igent mondtam volna. Az persze fáj, hogy olyan távol lennénk egymástól, és őszintén, nem hiszek a távkapcsolatokban, de benned igen, és azt is elhiszem, hogy őszinte voltál hozzám.

Az eljegyzésünk már kimondott tény, nem igaz? Értem, drága anyám miért felejtette el az utolsó pillanatig közölni: megvárta, hogy döntsek én magam, mielőtt előhozakodsz vele, és a többit a szélsőséges, romantikus ábrándjaimra bízta.

Ne gondold, hogy emiatt mondtam igent, Fyo, mert ha ezt hinnéd, könnyelművé válnék a szemedben. Egyszerűen, ahogy én elkápráztattalak valamiképp az elmúlt hat-nyolc hét alatt (vagy nem tudom, az is számít, amikor még csak hallottál rólam?), úgy én is egészen hamar beléd habarodtam, és kész vagyok az életemet is leélni veled.

Na, megint könnyelműen beszélek, és nem csoda, hogy ennek a töredékét se mondhattam ki előző este a szalonban. Nemcsak a hallgatózástól féltem, hanem a tekintetedtől is, mert zavarba hozott, és néha egészen gyereknek éreztem magam melletted, akitől komolytalannak hatnak az ilyen szavak.

Mégis, most igazán boldog vagyok, és nehéz visszafojtani az örömkönnyeket. A karkötőt nézegetem egyre, amit indulás előtt adtál (sose fogom levenni‼), és nem bírom abbahagyni a mosolygást: csak ez vidít fel azután, hogy ilyen hosszú időre el kellett válnunk.

Gyere vissza hozzám! Mire újra látsz, nő leszek, nem járok többé iskolába. Anyám megnyugszik, ha az eljegyzésünk hivatalossá válik, de én most csak egyre izgatottabb vagyok.

Hogy tartsak magamban egy ekkora titkot ilyen sokáig? Az egész világnak elmondanám, hogy a feleséged leszek, de először a testvéreimet kell utolérnem a hírrel – próbálom még útközben, amíg el nem veszik a telefonom, de most, amíg itt vagy, nem bírok nem figyelni rád.