A fekete győzedelmeskedik a szíven, mely eddig fehér volt,
A sírás ellepi az arcot, mely eddig vidám volt.
A grimasz átveszi a hatalmat a mimikákon, amik eddig boldogságot mutogattak.
A temetés egy szívszorító pillanat minden ember életében. Mindenki számára eljön majd az idő amikor valaki olyat kell eltemetnie akit még a saját életénél is jobban szeretett. Egy rokon elvesztése nehéz időszak, főleg ha az a rokon többet tett érte mint amennyit megérdemelt volna. Tanult és tanított mellette, és ezekkel együtt, egymást nevelték még jobb emberré.
Őszinte szeretet, aggódás, és segítő kéz szorítása lengi körbe az összes együtt töltött idejüket, ám az idő múlásával az utóbbi eltűnt.
Betegség és szenvedés szakította meg a boldog napok elegyét, ami egyre csak tetőzte a feszültséget, ami körbe lengte az elkerülhetetlent. A rosszabbodó állapot folytonos aggódást, és félelmet vonz maga után. A helyzet sok utat felmutat előtte, és ő mégis a legnehezebbet válassza. Annyi súlyt vesz a saját hátára, amennyit egy teherautó sem bírna el, de ő mégis megy előre. Küzd azért hogy jobb legyen az állapota, legalább lelkileg ha már fizikailag nem segíthet. De mind hiába, a tehetetlen lélek, csak bolyong tovább a sötét lyukban ahová be lett zárva, ugyanazzal a nehéz, kibírhatatlan súllyal amit magára vett, mindenki más elől, aki csak körülötte volt. Volt aki csipegetett a súlyból, volt aki egy nagy darabkát vett el belőle, de a legtöbbet még is ő aggódott emiatt. Az elhanyagolás és a rossz neveltség hátránya. Ez volt az ő súlya. Az ő szánalma, szomorúsága, és dühe volt a súly. Szánta a rosszul nevelt egyéneket, mert gerinctelen tettük megbilincselték az utóbbi 1 hónapját. Szomorú volt miattuk, mert ha tehette volna a betegeskedő elé vitte volna őket, hogy esedezzenek a bocsánatáért azért amit tettek, de már késő volt. A menthetetlent menteni, olyan mint a süllyedő hajóból kimerni a vizet. Dühös volt, mert tudta, hogy hiába beszélne velük, ők hajthatatlanok lennének, és a haldokló felé se köptek volna.
Egy test, ami nem indult foszlásnak, de a benne élő lélek üres. Hiányérzet és gyász töltötte meg a parányi lelket. A súlyok melyeket más és ő maga rárakott, a földig nyomták, és kipréseltek belőle minden erőt. Az erőtlen szellem küzd, utolsó erejét is arra áldozza, hogy a körülötte lévő emberek boldogak legyenek. A földbe karmolva vonszolja magát, vonszolja a szinte már üres testet, ami csak fizikailag boldog. A sok fogadalom maga felé, hogy kevesebbet foglalkozik másokkal és többet magával, mind csak porszemeknek tűnnek az eddig rövidnek tűnő megtett útján. Fáradt teste, egyszer majd megpihen végre, és talán a lélek is felszabadul a súlyok alól, amiket egész életében cipelni fog. Hiába nem az ő nehezéke lenne, még is ő cipeli más helyett, hogy neki könnyebb legyen. Nem tűnik könnyebbnek, és nem is az. A világ legnehezebb érzése a gyász, ami most körül veszi az összetört lányt, és nem ereszti fekete kebléről.
