Zsongó fej, és fáradt szemek, makacs tettek, és tehetetlenség. Az érzés, hogy nem tud a problémáiról felemészti és aggasztja. Tudja, hogy senkinek nem könnyű a gyengeségekről beszélni. Ám neki, nem csak, nem könnyű beszélni ezekről. Neki lehetetlen. A szerettei erőltetik, hogy beszéljen róluk, zaklatják vele, de még magának sem képes körbeírni mi is az az érzés ami körbe lengi nehéz lelkét.
Egyedül, magányosan. Így érzi magát, annak ellenére, hogy van egy szerető - ámbár kettőbe szakadt - családja, egy szintén szeretettel nem kérkedő párja, aki mindent megtenne érte és négy csodálatos barátja, akiket igazán már nem is barátoknak nevezne hanem a második családjának. Mégis... Ezek ellenére is úgy érzi hogy magányos. A súlyok nyomják a hátát, amik egyre csak nehezednek. A két rosszul nevelt egyén súlya már csak légypiszoknak tűnik a rengeteg probléma és súly mellett.
Levegőért kapkod, és émelyeg amikor a problémák újra ránehezednek. Az út göröngyös, és van amikor könnyebbnek tűnnek, van amikor kibírhatatlannak. Most is így érzi, a súlyok ismét a földig tolják, de a maszkját hajthatatlanul magán tartja. Nem hagyja hogy akárki is belelásson a sötét lelkébe.
Mert a lelke sötét, és kihalt. Nem érez semmit, csak lebeg a helyén. Érezni akar de nem tud. Üresség miatt lett ilyen fekete, és sötét. Összesen két érzés van jelen a szívén, a remény és a feltétlen szeretet, aminek még az utolsó lángja lobog benne az a remény. Reméli, hogy egyszer végre újra tud majd érezni.a saját testében élő lélek kívülállónak érzi magát. Úgy érzi nem oda tartozik ahova be lett láncolva. Túl sok ember veszi körbe ahhoz hogy a lélek jól érezze itt magát. Túl sokat akarnak akik körülötte vannak. Azt akarják hogy boldog legyen mikor erre ő képtelen. Képtelen arra, hogy érezzen teljes és színtiszta boldogságot. Bántja a lelkét a körülötte lévők tiszta lelke.
Keresi a helyét a világban, mindent kipróbál. Van érzéke pár dologhoz amit kipróbált már, de egyik sem az igazi. Az ő helye csakis a sötét sarok, ahol végre megnyugodhatna a lelke. Önzőnek kéne lennie és a saját lelkét kéne mentenie, még is most is magát helyezi utolsónak a sorrendben. Nem akarja itt hagyni a testét, mert tudja hogy abba sokan belerokkannának. Nem bírnának élni a tudattal, hogy nem él tovább, csak úgy ahogy ő sem tudja elengedni drága nagymamája emlékét.
Próbálkozik, mindent megtesz azért, hogy érezzen valamit rendesen, de mind hiába. Üres lélek, az érzések utolsó parázsa is kialvóban fényesíti be a fekete lelkét.
