Zoé

Az Első Lépések

Zoé még aludt, anyja riadtan felkeltette. Kikapta lányát az ágyból és ölébe vette, úgy futott vele ki a kocsiig.

- Anyu, mi történt? Mi a baj? - motyogta, miközben már anyukája próbálta bekötni a gyerekülésbe.

- Papa meg Mama balesetet szenvedett, kicsim! Most gyorsan bemegyünk hozzájuk a kórházba! Meglátogatjuk őket! - mondta Zoé anyja és bekeötötte saját magát.

- Rendben. - csak ennyit tudott mondani. Zoé nem tudta elképzelni miért hajnalba mennek, de nem tiltakozott. Mikor már majdnem elaludt, akkor leállt a motor. Kiszálltak a kocsiból és bementek az épületbe. A lány nagy meglepetésére apukája ott várta őket. Ő oda futott hozzá és megpuszilta.

- Szia, apu! Te mit keresel itt? - kérdezte boci szemekkel nézve apja gesztenye barna szemébe. A férfi borostás arca csiklandozta a kislány sima pofikáját. Zoé nevetett és közbe szénfekete, hosszú, kócos haja ide-oda röpködött. Kék szemében huncutság csillogott.

Zoé elnézett apja feje mellett és látott sok fehér köpenyes embert, akik pont úgy néztek ki, mint az ő házi orvosa, Julika néni. A lány egy különbséget vett észre: Julika néni mindig kedves és mosolygós volt, viszont ezek az emberek ideges vagy mérgesek voltak. Az emberek rengeteg ajtó mellett haladtak el. Zoé nem tudta miért van ebben a hatalmas „házban" ennyi ajtó. Az egyik mellett meglátott egy nénit, aki egy székben ült, méghozzá egy kerekesben, ami elképesztő módon nem gurult el. Zoé furcsának találta ezt a guruló széket, de nem tudott ezzel sokáig foglalkozni, mert apja megfogta kezét és bevezette az egyik ajtón. Zoé a szobába belépve megpillantotta a papáját, de meghökkenve látta, hogy ő is pont olyan székben ült, mint az előbb a néni. A szobában lévő ágyak között szlalomozva odament papájához. A papa írisz kék szemével szomorúan nézett a közeledő kis családra. Szeme könnyekben úszott. A haja ősz volt mégis meglátszott a sok kosz és por feje tetején. Ajkai mosolyra júzódtak. Kicsi, vékony kezével intett a csapatnak.

- Szia papa! - sok kérdés kavargott fejében, de sikerült választania. - Miért ülsz ilyen székben? - mutatott rá a kerekekre, mire papája megütközve nézett rá, majd ezt felelte.

- Mert... mert most már csak ezzel a kerekesszékkel tudok majd közlekedni.

Zoé megbánta, hogy ezt kérdezte. Nem nagyon értette, hogy miért csak ezzel tud majd közlekedni, de azt igen, hogy ez nagy bajt jelent. Hogy elkergesse gondolatait, kérdezett egy másikat.

-Hol van mama?

- Tényleg, ő jól van? - kérdezte Zoé anyja is.
Erre nem válaszolt a papa, mire lánya hangosan elkezdett zokogni. Férjét átölelte, aki maga elé nézett a semmibe szomorúan.

- Mamának és papának balesete volt. Papának rossz lett a lába, mama meg...meghalt. - Még magában is szörnyű volt kimondania ezt a borzalmas dolgot. - Az emberek azt gondolnák, hogy egy 3 éves gyerek ezt nem értené, de Zoé értette. - A fehér ruhás emberek pedig biztos a balesetes embereket gyógyítják meg. - gondolkodott Zoé magában. A lány ránézett nagyapjára, aki ölébe meredt és szeméből könnyek potyogtak. Zoé elé állt, megfogtam két kezét és az öreg ember szemébe meredt.
- Nem nagyon tudom, hogy mi a baj, de nem szeretném, hogy sírj. Tudok segíteni?
- Nem, drágám, de nagyon aranyos vagy! Gyere ide! - paskolta meg combját. Felkpta unokáját és le ültette lábára. Olyan szorosan ölelték meg egymást, mint még soha.

7 évvel később

Egy hosszú fekete hajú lány ült az ágyán és telefonozott. A szobája négyzet alakú volt. Fából voltak a bútorai, a falai friss türkiz kékre volt festve. Az ablakon reggeli napfény áradt be. Egy csodálatos, nagy diófa árnyékolta az ablak egyik sarkát.