Zoé

A Titokzatos Néni

Az őszi szünet kezdetét vette. A fák ágain a zöld levelek átváltottak pirosra, narancssárgára és cirtomsárgára. Lassacskán kellett pulóver és sapka vagy esetleg kabát, amikor valamiért kikellett menni a szabadba. Zoéék már három napja a Tisza-tónál voltak, most éppen a tavat biciklizték körbe. Gyönyörűen fodrozódott a víz. A kacsák hápogtak. Valamelyik úszott a vízen vagy a parton családjával volt összebújva. Tollaikat borzolta a szél. Néhány ember még kenyeret is morzsolgatott nekik. Zoé biciklizés közben sokáig csodálta az elképesztő élőlényeket. Nagyon szépnek találta a kacsákat, főleg a hímeket. De a tájon és a vízparton is elmélázott egy darabig. Szülei előtte tekertek és beszélgettek az egyre jobb karrierjükről. Ekkor Zoé azon gondolkodott, hogy mit rajzoljon házi feladatként, amit a szakkörön kapott. Voltak már ötletei, de egyik sem volt az igazi. 

- Tényleg Zoé, te mi akarsz lenni ha nagy leszel? – fordult hátra érdeklődve anyja.

- Még nem tudom, de olyan munkát szeretnék, ahol sokat lehet rajzolni. 

- Illusztrátor! – vágta rá anya.

- Tervező! – kiáltotta apa közel egyszerre feleségével.

- Nem, valami mást! – mondta gondolkodva Zoé – valami egyedi legyen….

- Akkor nem tudom - mondta édesanyja – viszont megállhatnánk most inni. 

- Jó ötlet! – mondta Zoé, majd leállították a biciklijüket, elővették a kulacsukat és beleittak. Ekkor egy hang ütötte meg a fülüket. Zoé hátra fordult és meglepetésében félrenyelt. Linda nénit pillantotta meg. Ez magában nem is lett volna olyan furcsa, de mellette ott volt a kerekesszékes néni, akit még kiskorában látott a kórházban, amikor papáját mentek meglátogatni. Meglepődött, hogy felismerte, mert már akkor sem volt fiatal a néni. És vajon Linda néni honnan ismerheti a nénit? Ráadásul elfogta egy másik érzés is, hogy hogy nézzen a kerekesszékesekre. Sajnálkozva vagy talán rá se nézzen? Nem, az nem jó. Akkor mintha normális emberek lennének? Zoé el sem tudta képzelni, hogy ilyen szituációban hogyan kell viselkedni helyesen. Anyukáját már nem volt ideje megkérdezni, ezért úgy döntött, hogy úgy tesz, mintha nem lenne semmi különös. Egyre közeledtek, a néni arca tele volt ráncokkal, alig látott ki piros erezetű szemein. Keze vékony bőrén átlátszottak az erei, fehér haja világított. 

- Csókolom Linda néni! – köszönt összezavarodva a lány.

- Szia Zoé! De jó, hogy találkozunk! Sajnos most sietünk kell, de majd az iskolában találkozunk.

- Rendben, semmi gond. Viszont látásra! 

Zoé furcsán érezte magát, mit kellett volna másképp csinálnia? Máshogy kellett volna köszönnie? Úgy hangzott, mintha csak Linda néninek szólt volna…. Majd megkérdezi az anyukáját, ha már hallótávolságon kívül tudja a nénit és a tanárnőt. Inkább ivott még két kortyot és felpattant biciklijére, készen állva az új szakaszhoz. Néhány percig csendben tekertek egymás után, aztán Zoé megkérdezte:

- Anyu, egy kerekes székes vagy bármilyen beteg emberre hogyan kell nézni? Úgy mint egy normális emberre? Vagy... sajnálkozva? Vagy inkább rá se nézzek? 

- Személy szerint én azt mondom, hogy úgy mint bárki másra. Te, szívem? – fordult férjéhez Zoé anyukája.

- Szerintem is, igazad van drágám! – válaszolta az apuka.

- Oké, köszi! – mondta Zoé, bár biztosabb lett volna, ha ezt egy kerekesszékes szájából hallja. Ekkor az apja telefonja megszólalt. Egy értesítést kapott. Félkézzel kivette a zsebéből a telefont és megnézte. Ebben a pillanatban, a megszokottnál hangosabban ezt mondta: