Zoé

Hanna

Másnap korán reggel ébredt Zoé. Mikor sikerült kinyitnia a szemét rendesen, akkor nézte, hogy az éjjeli szekrényen a kislámpa búrája ugyanolyan menta árnyalatú, mint a testén pihenő takaróé. Ott volt még a telefonja és a kockás lapocska. Eszébe jutott az ápolóval átélt esti akciójuk. Elgondolkodott, hogy ha a baleset nem lett volna, akkor nem is lenne itt és nem kéne iskolát váltania. Aztán visszaemlékezett, hogy miket is csináltak a baleset előtt. Jókedvűen bicikliztek, kacsákat nézték. Milyen jó is volt – gondolta magában és könnyek gyűltek a szemébe. Nagyon fájt neki a dolog, főleg mikor az is eszébe jutott, hogy rajzolni sem lesz képes. Aztán, felötlött benne Kamilla. Vajon lesz-e még így a barátnőm, fog szeretni, ha meglát? Ide bejön meglátogatni vagy majd csak otthon fogunk találkozni? Azt sem tudom meddig kell itt maradnom. Remélem nem sokáig. Ez lesz a következő, amit meg fogok kérdezni! Kerekesszék….te jó ég, hogyan fogom én azt kezelni? Én biztos ki nem megyek azzal az utcára! Örökre a szobámban maradok….atya ég és új iskola! Gondolatai könnycseppekké alakultak át, amik a sápadt arcán és fülén gördültek egyre lejjebb, csíkot hagyva maguk után, végül a szénfekete hajzuhatagban vesztek el. A nedves cseppek úgy törtek elő, mintha versenyeznének. A szép, boldog kislány arcból mostanra szomorúvá, bánatossá változott. Sokáig sírt még, míg könnyei végül elapadtak, viszont az gyönyörű orcái mutatták a belső érzelmeit. Szeme már nem bírta a terhelést, lecsukódtak. Gondolatai tovább kergették egymást, nem hagyták aludni Zoét. Zavarták, mint rakoncátlan kisgyerekek a játszótéren. Hancúroztak, nevetgéltek. Más embernek cuki lett volna, de Zoé most aludni szeretett volna. El akarta kergetni őket, rájuk akart szólni, hogy hagyják abba. Ezt akárhogy is szerette volna, nem tudta megtenni. Ekkor már félálomba ringatta magát, majd nemsokára  elaludt. Álma megismétlődött. Újra látta a három váltakozó képet. Megint elszédült és kipattantak a szemei. Testét verejték borította, ez kicsit már zavarta. Szeretett volna már zuhanyozni egy jót, az mindig segített neki. olyankor nem csak a teste, a lelke is megtisztult. A szobában már világosabb volt, mint utóbb. Aztán észrevette, hogy most társasága is van, anyja ott ült az ágy melletti széken és rémülten nézett rá. 

- Jól vagy? – kérdezte elcsukló hangon. 

- Igen, csak rosszat álmodtam – zihálta remegő hangon Zoé.

Alig fejezte be, édesanyja ölelésében találta magát. Ez az ölelés olyan volt, amitől örömében sírhatnékja támadna bárkinek. Ezt a fajta ölelést mindenki ismerheti. Erre csak egy édesanya képes. Zoé könnyeivel küszködött, hisz ő csak képzeletben tudta átölelni. Így akart maradni örökké! Eszébe jutott az álma, most volt benne valami új. A női hang mást mondott, azt, hogy „Zoé készülj fel! ” . Ezt mondta, de a lány nem tudta, hogy miért. Anyukája elengedte, de kezét Zoé vállán tartotta. 

- Azért jöttem – szólalt meg – hogy elmondjam, beszélhetsz a lánnyal. Ha még szeretnéd. 

Zoé a hír hallatán nagyon boldog lett. legalábbis boldogabb, mint az álom előtt. 

- És a lány is szeretne találkozni veled – tette hozzá. Zoé ha lehet, még jobban örült. 

- Anya! – szólalt meg – Nem tudod hogy hívják a lányt? 

- Öhm… nem emlékszem rá. – válaszolta.

- Mindegy. A sulit mikor fogjuk kiválasztani? – ezt egész nyugodt hangon kérdezte, pedig belül mardosta a dolog.

- Majd délután, ha apa is itt tud lenni, most még vizsgálatra vár. – mondta, de újabb kérdés érkezett.

- Mikor és hogyan fogok tudni lezuhanyozni?