Zoé

Az Esti Akció

Mikor magához tért Zoé, nem nyitotta ki a szemét, megpróbált "vakon" látni. Két perces kísérlet után annyit tudott megállapítani, hogy egy ágyon fekszik, de nem a sajátjában, mert az sokkal keményebb. Fején kötés volt, de végtagjait nem érezte, ez nagyon megijesztette. Aztán felötlött benne, hogy a legutolsó, amire emlékszik, hogy a roncs autóban fekszik, néhol hideg, nedves a ruha volt rajta. Most viszont meleg és puha, mint valami pizsama. Gondolatain és heves szívdobogásán kívül csak egy folyamatos rendezett csipogást hallott. Ezt nem tudta megfejteni mi lehet. Azután arra gondolt, hogy ha hallja a szívdobogását, akkor ezek szerint életben van, nem halhatott meg. De vajon a szüleivel mi van, hol vannak, élnek egyáltalán? Ez nagyon megrémítette és inkább próbált másra gondolni. Beleszagolt a levegőbe, azt furcsa szagot fedezte fel, amit csak a kórházakban szokott. Mivel már más érzékszervét nem tudta kipróbálni, ezért hát végül kinyitotta résnyire gyönyörű kék szemét. Jól gondolta, egy kórházi ágyban feküdt, pizsamában. Lábain fehér gipsz világított, jobb karjában infúzió volt bekötve, bal keze pedig furcsán deformálódva pihent a teste mellett. A csipogás a mellett lévő gépből jött, ami figyelte az állapotát. Ekkor meglátott egy alacsony nőt, aki épp a csapnál mosott valamit, háttal volt neki. Akárhogyis nézzük pufók volt, fehérköpenye kissé feszült rajta, fekete kleopátra haja még jobban összenyomta.  -Szóljak neki? – kérdezte magától Zoé. Megköszörülte a torkát, mire a nővér halálra rémülve pillantott hátra, otthagyta a tisztítani valót és gyorsan odaszaladt Zoéhoz. Fiatal arca pirospozsgás volt, apró, bogár fekete szemei tágra nyíltak, kedves mosollyal fordult Zoéhoz:

- Szia! Minden rendben? – kérdezte az ápoló - Kórházban vagy.

- Igen….vagyis kérdezni szeretnék valamit – motyogta kiszáradt szájjal – hol vannak a szüleim?

- Nyugi, kisebb sérülésekkel megúszták a balesetet, ők az egyik kórteremben vannak, te pedig itt az őrzőben. De azonnal hívom a főorvos urat és őket is. Megnedvesítem a szádat, látom eléggé kiszáradt míg kómában voltál. 

- Köszönöm! Meddig voltam kómában?

- Egy hétig, ez volt a nyolcadik nap – mondta a nővér és kisietett a szobából.

Zoé elgondolkodott magában. Apa és anya nem halt meg és nincsenek rosszul. Ez nagyon jó! Én meg kómában voltam. Ezt el kell mesélnem Kamillának, irigyelni fogja. Amúgy tök jól vagyok. Semmi bajom. Csak be van kötözve pár testrészem. Kész VIP. Ennél a gondolatnál félmosoly suhant át az arcán. Ekkor távoli léptek zaja ütötte meg a fülét. Biztos jön a doki. Zoénak igaza volt, a főorvos lépett be, mögötte a nővérke. A doktornak ősz hajszálak vegyültek sötét hajába, szeme barna volt, amit szögletes szemüveg keretezett. Hosszú, fehér köpenyt viselt. Kezében hozta a leleteket és a tollát kapcsolgatta. 

- Lám-lám, felébredt a kisasszony! Hogy vagy? – kérdezte az orvos.

- Jól, köszönöm. Elég sok kérdésem lenne. Mondhatom?

- Persze, nyugodtan, mond csak!

A betegünk kicsit tétovázott három kérdés között, aztán választott és kibökte:

- Mi történt velünk? Mármint a családommal? És velem?

- Autóbalesetet szenvedtetek. Apukádnak eltört az egyik lába, anyukádnak a sok stresszen és egy kéztörésen kívül semmi baja. A te problémáidat családi körben fogjátok megbeszélni. – válaszolta az orvos és az ápolóhoz fordult – Luca, Kérlek tedd meg azt nekem, hogy kicseréled a, sőt inkább vedd is ki a tűket! Zoé már tud magától is enni! Juj, el is felejtettem! A vérnyomásodat is meg kell mérni.
Luca, az ápoló kiszedte a infúziót Zoé karjából és kidobta a sarokban álló mini szemetesbe.