Szereplő: Connor
Típus: x OC
Videogame: Detroit Become Human
Words: 879
Írta: B
A könnyeimmel küszködve léptem ki annak háznak az ajtaján, ami egykor a biztonságot nyújtó otthonomnak nevezhettem. Most azonban csak egy újabb tetthelyszín, ahol újabb deviáns csapott le egy családra, a családomra.
-Asami! -állított meg, a magát társamnak nevező fiú, de én nem néztem rá. Csak a földet kémleltem és próbáltam nem elsírni magamat.-Nem is tudom mit mondhatnék most.. -folytatta, mire akaratlanul is felnevettem egy rövid pillanatra.
-Nem kell semmit, jól leszek, csak most.. Egyedül szeretnék lenni.-néztem fel rá.-Remélem, hogy megérted.-erőltettem magamra egy mosolyt, de nem hiszem, hogy annak mutatott.-Majd.. Majd írj ha kiderítetted, vagy kiderítettétek, hogy mi történt.-javítottam ki magamat többes számra amikor láttam, hogy megérkezett Hank és Connor.
-Ne csinálj semmi hülyeséget.-ölelt magához szorosan, amit-bármennyire jól esett most-nem viszonoztam, csak álltam ott esetlenül és vártam, hogy elengedjen.
-Jó.-szóltam halkan, amikor elengedett.-Egyelőre nem is terveztem.-léptem el tőle, majd elindultam, így teljes rám látást nyertek az éppen felénk tartó páros. Viszont én akkor nem bírtam velük foglalkozni, sem Hankkel, sem Connorral, csak azzal, hogy minél előbb elmenjek attól a háztól, olyan messzire amennyire csak tudtam.
Kiakartam szellőztetni a fejemet, és összeszedni a gondolataimat, hogy most hogyan is legyen tovább, hiszen még is csak egy pillanat alatt vesztettem el minden olyan embert, akit a szerető családomnak mondhattam.
A közeli parknál álltam meg, és ültem le egy padra, majd a hajamba túrtam és engedtem, hogy a könnyeim versenyt fussanak az arcomon. Fájt, kegyetlenül fájt a tudat, hogy nincsenek többé és, hogy ez mind egy android hibája, amit mellesleg én erőltettem rájuk.
-Őszinte részvétem.-szólalt meg mellőlem egy túl ismerős hang, mire törölgetni kezdtem az arcomat, próbálva eltakarni azt, hogy sírtam. Viszont úgy tűnt, hogy nem érdekli őt, mivel leült mellém, majd tőle egyáltalán nem megszokott módon, átkarolta a vállamat, és szorosan magához húzott. Ez miatt pedig még jobban rám jött a sírhatnék, hiszen nagyon rég volt már az, hogy valaki azért ölelt meg, mert sírtam, és őszintén mindenkiből kinéztem volna, de egyedül belőle nem, még is megtette, magához szorított és nem igazán akart elengedni, amit nem is bántam most..
-Nem kéne segítened, a helyszínen? - szólaltam meg, amikor viszonylag lenyugodtam és éreztem, hogy tudok beszélni.
-Már végeztem, és amúgy is.. .-tolt el annyira magától, hogy rám tudjon nézni. -... Fontosabbnak éreztem, hogy téged megvigasztaljalak.-mondta, amire a melegséget, ami ez a mondandója miatt áramlott szét a testemben, figyelmen kívül hagyva meredtem rá.-Mi az? -
-S-Semmi, csak...-ráztam meg a fejemet. -...Furcsa, hogy miután deviáns lettél mennyivel szókimondóbb vagy.-
-Így lenne? -mosolygott le rám, de én nem válaszoltam, mivel megláttam az egyik halottaskocsit elkomorodtam, majd át sem gondolva a következményeket bújtam vissza a karjai közé, és éreztem, hogy a könnyeim marni kezdik a szememet, de nem akartam sírni..
-Fáj... Nagyon. -suttogtam, amire még szorosabban ölelt magához, és simogatni kezdte a hátamat, a hajammal együtt. Viszont nem szólalt meg, csak csendben ült mellettem, és hagyta, hogy teljesen eláztassam az ingét.
______
Nagy nehezen megindultunk a rendőrség felé, amikor fogjuk rá összeszedtem magamat. Félreértés ne essen, semmi kedvem nem volt visszamenni oda, de nem akartam bajba sodorni Connort, aki úgy döntött vigyáz rám és azóta úgy követ mint egy hűséges kutya. Ebben az egyben semmit nem változott...csak egy valami, hogy nem csak sétál mellettem vagy utánam, hanem mindig talál rá módot, hogy hogy érjen hozzám.
Ahogy az őrshöz érünk, megtorpantam, amit a mellettem sétáló is észrevett.
-Nem kell bemennünk ha nem akarsz... -
-De igen! - szólaltam meg hangosabban is mint kellett volna.-Inkább bemegyek, minthogy otthon gubbasszak.-tettem hozzá halkabban, amire Connor megszorította a kezemet egy pillanatra, majd rám mosolygott, aztán elindult az ajtó felé.
-Lám-lám kiket látnak szemeim.-szólalt meg Gavin abba a pillanatban, hogy beértünk, természetesen kézen fogva.-Takahashi felügyelő és az androidja, a tökéletes páros.-vigyorgott ránk, és ezzel pár tekintetet ránk vonzott, de akkor már nem érdekelt.
-Gondolj amit akarsz.-vetettem oda neki, majd az asztalunk felé kezdtem el sétálni, ahol már Hank ült, csak ő a többiekkel ellentétben nem nézett ránk, csak akkor amikor mellette álltunk.
-Hogy vagy? - kérdezte minden köszönés nélkül.
-Szarul.-néztem le rá.-Nem hiszem, hogy ennél őszintébben kitudnám fejezni magamat.-mondtam, amire Hank felpattant majd átkarolt és szorosan megölelt.-Ne csináld, mert megint sírni fogok és nem szeretnék.-szóltam halkan miközben visszaöleltem. Hank nem válaszolt csak egy ideig a karjaiba tartott, de aztán végül elengedett és megsimogatta a karomat.
-Nem muszáj itt maradnod, nyugodtan haza mehetsz, mindenki megérti.-
-Nem szeretnék most egyedül lenni.-ráztam meg a fejemet, amire Hank Connor felé fordult.
-Mész vele?-kérdezte minden bevezetés nélkül, mire látszott az androidon, hogy egy pillanatra elgondolkodott, de aztán bólintott.
-Igen, persze. -
-Rendben akkor ez megoldva, amíg nem vagy jobb passzban nem szeretnélek meglátni itt.-szólt rám.
-De--szóltam volna ellenkezően, viszont ő megrázta a fejét.
-Nincs semmi de Asami, menj haza, veled megy Connor, és nincs több kifogás.-mondta most már ellenkezést nem tűrően, mire végül bólintottam és egy halk köszönöm után lassan sétálni kezdtem az ajtó felé, nyomomban Connorral.
___
-Köszönöm.-szólaltam meg amikor már körülbelül egy órája nálam voltunk és látszott az androidon, hogy minden erejével próbálja ha egy pillanatra is, de elfelejtetni a valóság sötétségét. Mivel egyáltalán nem tartozott bele a témába ezért egy kérdő pillantást kaptam tőle.-Hogy nem hagytál magamra.-
-Nem akartalak volna, és nem tudtam volna a munkámra koncentrálni.-válaszolt feltehetőleg őszintén, amire akaratlanul is elmosolyodtam.
-Tényleg más vagy.-
-És az baj? - kérdezte. Látszott rajta, hogy tényleg érdekli a véleményem erről, így összeszedtem magamat és egy igazi mosolyt villantottam meg az arcomon felé.
-Nem, nem baj Connor.-
