Országok (minden)napjai

Egy hosszú nap vége

Anglia beszélt. Sokat. Kanada próbált figyelni, de a szavak elszáltak valahol a levegőben. Este hét óra volt, és az északi fiú már három gazdasági tárgyaláson volt túl. Volt nevelője előadására már alig maradt ereje.

- Nos? Vélemény?

- Miért nem fésülködtél meg?

- Te figyeltél egyáltalán?

Kanada ásított.

- Próbáltam. Tetszik a terv, bár részemről kicsit félek, hogy vajon a többi ország hogy fogadja majd. Főleg a kedves bátyám.

- Ugyan, szerintem pont őt fogja a legjobban hidegen hagyni a dolog. Szóval ha ez világos, akkor belekezdek a részletekbe - és folytatta.

Matt fél óra után felállt, odalépett Arthurhoz, és megcsókolta őt.

A férfi lesokkolt, majd pofon vágta a fiút.

- Mit képzelsz?! Ez egyszerűen...

- Eddig csak háromszor mondtam, hogy mára fejezzük be. Fáradt vagyok. És így legalább pár pillanatra figyelsz rám - fogta arcát, de mosolygott.

Anglia sóhajtott, majd idegesen becsukta a jegyzeteit. Keze remegett a visszafolytott indulattól, de hangján semmi nem érződött, ahogy gyermek felé fordult.

- Rendben Akkor hagyjuk mára.

- Köszönöm. És Arthur...

- Igen?

- Nem csodálom, hogy a családból mindenki az ajkaidra pályázik.

- Na menj a... - ütött az asztalra, mire a papírok megremegtek. - Mintha egyáltalán tudnád miről beszélsz.

Kanada felnevetett, majd szólt a macinak is, és elindult kifele.

- Meglepődnél. Jóéjt apa.

- Jóéjt - morogta, majd amikor a fiú becsukta maga mögött az ajtót, végigsimított ajkain. - Mindenki az én ajkaimra... Mintha annyira jók lennének... Meg amúgy is, mi az hogy mindenki? Ez úgy hangzott, mintha az az idióta hamburgerzabáló is... - Egy pillanatra ledermedt, megcsóválta fejét, majd pakolni kezdet. - Idióták. Mind-mind idióták.