Milyen színű a boldogság?

Első fejezet

Lilian

Feszülten várakoztunk egy rendelőben, mellettem három velem, egy idős fiatallal. Mindegyikük arcáról levetülő érzelme teljesen mást mutatott. Valakin aggodalmat és félelmet, míg egyeseken nyugalom uralkodott el. Az egyik lány a lábával dobolt és annyi energia dúlt benne, hogy akár három maratont is lefuthatott volna oda-vissza. Ezen az alapzajon kívül csak az óra kattogása volt hallható, és persze a feszültség tapinthatóvá alakult néhány perc alatt. Az állítólagos csendet egy hirtelen ajtónyitás törte meg. Az asszisztens lépett ki rajta kissé mogorván és fáradtan. Szétnézett a mi szedett-vetett társaságunkon, megköszörülte a torkát, majd megszólalt.

-Kettesével szólítunk titeket a gyorsaság érdekében. – magyarázta, majd elővette az eddig a hóna alatt tartott mappát, ügyetlenül kinyitotta és folytatta. – Az első páros Sandra és Mia. – olvasta fel, ezután a tekintetével kereste a két lányt. Bár nem kellett sokáig keresnie, hisz egyikük elég hamar odasietett, gondolom a mihamarabbi átesés reményében. A másik lány nem siette el, így komótosan odabattyogott, közben mormogott valamit az orra alatt, míg odaért. Az asszisztens elállt az ajtóból ezzel előre engedve őket. Mielőtt becsukta volna az ajtót sejtelmesen végigmért kettőnket, akik ott maradtunk. Percek teltek el, csak a lábbal dobogós lány és én voltunk az egész folyosón. Egyre türelmetlenebb lettem. Vajon mi tarhat ilyen sokáig? Hisz, csak vért vesznek. Nem értem. Egyébként ez is szükségtelen, mert hamarosan a szemünkön és a hajunkon is látszani fog a kasztunk színe. A gondolatmenet hatására megsimítottam a gesztenyebarna, enyhén hullámos hajam. Hiányozni fog az eredeti, de szerintem zöldként is lehengerlő lenne. Lesz. Nem lenne. Nincs olyan forgatókönyv, amiben nem zöld vagyok. Nem fordulhat ilyen elő, eleget vesztettem már az életből, nem engedem ezt is. Hirtelen újra az ajtó hangjára lehettünk figyelmesek. Az egyik lány higgadtan sétált ki, mintha semmi sem történt volna, viszont volt mégis csak egy elég észrevehető változás rajta. A haja kék színben pompázott az azelőtti szőke helyett. Mielőtt elhagyta volna a folyosót vetett ránk egy utolsó lenéző pillantást, majd magabiztosan felemelte a tekintetét és távozott. Nem figyelhettük sokáig a távolodó alakját, mert hangzavart hallottunk az ajtón túlról.

-HAGYJON BÉKÉN! NE MERJEN HOZZÁM ÉRNI! NEM ÉRDEKEL, NEM VAGYOK BETEG ÉS EZ NEM AZ ÉN SZÍNEM! MAGUK TÉVEDNEK! MIND TÉVEDNEK! ERESSZEN EL! BEBIZONYÍTOM AZ EGÉSZ VILÁGNAK, HOGY TÉVEDNEK!- kiabálta a lány, viszont egyszer csak elhalkult és visszatért a lassan már jól megszokott folyosói csend, amit nem élvezhettünk sokáig, mert újra nyílt az ajtó. Egy vörös hajkoronájú lányt vezetett ki egy számunkra eddig ismeretlen nővér és vitte a folyosó másik végébe. Egy piros. Még sose találkoztam eggyel sem, furcsák a pirosok annyi szent. Néztem a lányt miközben kisérték, azt hittem látok az arcán vagy a testén olyan jeleket, hogy ellenkezne, de nem így volt. Csak úgy ment tovább, mint egy engedékeny kisgyermek. Felidéztem a tekintetét, mikor elhaladt mellettünk. Meggyötört. Feladta a küzdelmet. És kihagytam egy igen fontos részletet. A kezei hátul meg voltak kötözve.

- Skye és Lilian! – zökkentett ki a gondolataimból az asszisztens morgó hangja. Mély levegőt vettem és elindultam felé. Idegesen tördeltem az ujjaim, de az arcomon igyekeztem nem kifejezni bármiféle érzelmet. Skyeal szinte egyszerre értünk az ajtóhoz, majd a nő bólintott és félreállt az útból. Egy kisebb sötét folyosóra engedett belépést, ami egy nagy, jól felszerelt orvosi szobába vezetett. Skye előre tört türelmetlenül, én pedig szorosan követtem őt. Velünk szemben volt egy elég nagy asztal, oldalán két székkel, rajta rengeteg eszközzel, mögötte egy negyvenes éveiben járó, vékony, szemüveges nő állt irattartóval a kezében és mélyen belemerülve abba. Hirtelen felnézett, halvány mosolyt küldött felénk majd a két székre mutatott.

- Foglaljatok helyet! Dr. Bell vagyok. – szólt kedvesen, már ha létezhet ilyen. Miközben leültem a bal oldali székbe, azon gondolkoztam vajon Bell doktornő miért és meddig lesz ilyen barátságos.

- Azért ilyen kedves velünk, mert hamarosan elpatkolunk? – kérdeztem a fejemben eltervezettnél flegmább hangsúllyal. Válaszul csak egy visszafogott nevetést kaptam. Nem nyugtatott meg.

- Mindkettőtöktől kaptam egy rövid személyleírást, annak érdekében, hogy ha szükséges kezelni tudjunk titeket és, mert kasztváltás esetén más rendszerekbe is szerepelniük kell ezeknek az adatoknak. Miközben felolvasom, és kérdezek hazugságvizsgálóra lesztek kötve. – intett az asszisztensnek, aki serényen elkezdte ránk rakni az ehhez szükséges tappancsokat. Erre nem igazán számítottam és továbbra is értelmetlen volt az egész.

Közben körül néztem a szobában furcsa érzés fogott el. Nem kéne itt lennem, vagyis pontosabban nem is akarok. Mintha a pokol előszobájába hoztak volna. Akármennyire próbálják a barátságost és biztonságost előadni, tudtam, hogy ez csak álca. Van egy borzalmasan rossz érzésem ettől a helytől, legszívesebben elmenekülnék vagy felgyújtanám. Ízlések és pofonok az eredmény ugyanaz. Vége lenne ennek a hülyeségnek és tengetném tovább a mindennapjaim, mint egy átlagos zöld. A gondolataimból a doktornő torokköszörülése ragadott ki.

- Skye, először is veled kezdjük. – fordult a lány felé kedélyesen, majd folytatta.- Azt írják a két fiatalabb öcséddel és édesapáddal élsz, aki piros. Édesanyádról nincs megjegyzés. Miért? – tette fel a kérdést, mire a lány testtartásából ítélve megmerevedett, valószínűleg sikeresen egyből egy érzékeny téma lett érintve.

- Az a nő, vagyis anyám egy lila, aki összeszűrte a levet egy pirossal valahogy, majd gyerekeket szült neki és lelépett. Persze, mindent tagad, mert kínos neki.-mondta kisebb felháborodással a hangjában és egy vállrándítással zárta le a monológját.

- Értem. – jegyzetelt a doktornő. – És honnan tudod ilyen pontosan ezeket az információkat? Édesapád számolt be róla? – feszegette tovább a témát.

- Nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy rájöjjek a nyilvánvalóra. Az viszont fáj, hogy rá kellett jöjjek, nem pedig bizalmat szavaztak nekem. – válaszolt egyszerűen, érzéstelen arckifejezéssel és fájdalommal a hangjában. Már kezdtem sajnálni őt.

- Mikor ment el édesanyád tőletek? – láthatóan a doktornő nem akarta elengedni ezt a vonalat. Szerintem ez is egy teszt. Hisz Skye apja piros, ha örökölte ezt ő is, akkor kell benne lennie egy minimális heves természetnek. Igen, ez az! Dr. Bell próbálja kihozni a sodrából, hátha ezzel gyorsabban kiüt rajta a színe.

- Mikor az öcséim megszülettek. Lepasszolt két újszülöttet és egy két éves gyereket apámnak. Hiba anyának nevezni őt. – mondta már dühvel a hangjában. A doktornőn látszott, hogy csalódott Skye türelmessége miatt.

- Rendben, köszönöm. Több kérdésem nincs is. Az eddigi tanulmányi átlagod jó, bár a lilák biztosan kifogásolják, de ne igyunk előre a medve bőrére. – mosolygott kedvesen a lányra, aki fellélegzett, szerintem fejben melegebbre küldte Dr. Bellt. Nincs ezzel egyedül.

- Lillian. – nézett rám. – Hozzád is lennének hasonló kérdéseim. – közölte úgy mintha egyáltalán lenne választásom. -Azt írják, csak anyukáddal élsz, viszont más nincs a családodról. Miért? – taposott bele a legjobb téma közepébe. Vettem egy mély levegőt és belevágtam.

- Édesapámat besorozták majd meghalt a háborúban. A nővérem és a bátyám más kasztokba kerültek, és azóta semmit se tudni róluk. Ennyi. Remélem kielégítettem a kíváncsiságát. – forgattam a szemeim, és elhallgattam. Nem számított ennyire őszinte és lényegre törő válaszra, ez az arcára volt írva. De nem engedett el ennyivel.

- Mindig is ilyen, hogy is mondjam, nyers voltál? Vagy a veszteségeid hatására lettél ilyen? –tette fel az igen furcsa kérdést. De még nem végzett. – Csak, mert amiket írnak anyukádról az adatbázisban, nem hinném, hogy ilyennek nevelt volna, vagy az is lehet, hogy csak nem így tervezte. – fejezte be, és ezzel eléggé kihúzta a gyufát nálam.

- Semmi. Ismétlem. Semmi joga sincs kritizálni az anyukámat, és fogalma sincs arról miken, ment keresztül, így szerintem most hagyja abba, mielőtt hozzavágom önhöz a rohadt kérdéseit! – álltam fel és kiabáltam a doktornővel. Hirtelen furcsa érzés kerekedett felül rajtam, nem is furcsa, hanem inkább fájdalmas. Őrülten fájni kezdett a fejem, szinte széthasadt. A fülem is borzasztóan sípolni kezdett és már a látásom se volt jó. Nem tudom, mit művelnek velem. Egyre rosszabb és erősebb a fájdalom, küzdöttem még egy darabig, de összecsuklottam a padlón. A kezeimet a füleimre szorítottam, mintha azzal bármit is elérhetnék. Ordítottam és zokogtam a kínoktól. Majd minden elsötétült...