Milyen színű a boldogság?

Második fejezet

Peter

- Miért teszed ezt velünk, fiam? Most őszintén, ártottunk mi valaha neked annyira, hogy ilyen bűntetést érdemlünk? Szégyent hozol a családodra! Nem tudod ez mennyire megalázó számunkra. A nagyszüleidnek el se merjük mondani. Ha nem lennél a fiunk már rég utcára tettünk volna. Egy hálátlan kis szarzsák vagy! Mindent megadtunk neked, erre neked van képed ilyet tenni! Szerencséd, hogy vannak befolyásos barátaink, akik segíthetnek elsimítani ezt a dolgot...- mondta apám undorral és dühvel a hangjában. Nos, ilyen az élet, ha az egész családod a lila kasztba került, te pedig valami megmagyarázhatatlan oknál fogva piros lettél. Amióta az eszemet tudom, mindig is a elvárásokkal éltem. Miután a bátyáim is megkapták a kasztjukat, ami egyértelműen lila volt, egyre szigorúbbak voltak velem. Nem volt olyan opció a szüleim eszében, hogy én más leszek. Sose voltam nekik elég jó, és sose leszek az, de így, hogy piros lettem az egész ezerszer viccesebb.
- Bocsánat, hogy megsértem a "tökéletes" családképet. De igazából, nincs bennem semmi sajnálat, főleg, mert a kasztokat, mint gondolom ti is tudjátok, nem mi döntjük el. De megérdemlitek. Annyira maximalisták vagytok, hogy semmi mással nem foglalkoztok, csak azzal, amit az emberek gondolnak rólatok. Kibaszott robotokat neveltetek belőlünk. És engem rohadtul nem érdekel, hogy ki mit hisz rólam. Nem is történhetett volna velem jobb, mint ez. Lehet, hogy végre egy olyan családba kerülök akik megbecsülnek és, most meg fogsz lepődni, mert nem hiszem, hogy ezt hallottad volna valaha is, egy család, akik igazán szeretni fognak! Nem, pedig úgy kezelnek, mint egy bábut, amivel mindent tehetnek kedvük szerint. És nem kell utcára tennetek. Megyek magamtól. Nem kell ide tartoznom. Piros vagyok. És végre élni fogok! - vágtam a fejéhez mindent, majd fogtam az előre bekészített táskámat a dolgaimmal és kirohantam a házból, a birtokról és az egész életükből. Tudom, hogy nem úsztam meg ezt ennyivel és még biztosan viszont látom őket egyszer valaha, ahogy épp tönkre teszik az életem, de elég volt. Nem akarok lila lenni, és itt élni, ebben a hamis megjátszott sekélyes világukban. Mindig is tudtam, hogy más vagyok, éreztem. Lehet, hogy megváltoztatom a világot. Bármit megtehetek. Így vettem egy nagy levegőt és lépkedtem egyre határozottabban az utcán. Vajon ez egy új féle szabadság?
Az első úticélom, egy biztos hely volt, a Szivárvány Gyermekvedő Intézet avagy a Képző. Ide kerülnek azok a gyerekek, akik más kasztba kerülnek a családjuktól. Minden ilyen sorsú legalább egy évet itt tölt, míg kitanulja az adott kaszt sajátosságait és a legjobbra fejleszti a képességeit. Majd amint úgy érzi a vezetőség, hogy megérett a befogadásra, szólnak azoknak családoknak, akik szeretnének örökbe fogadni és képesek is rá. Bár pirosként nem sok jóban reménykedhetek. Itt van a legkevesebb befogadóképes család, de ez nem azt jelenti, hogy nincs esélyem a boldog jövőre, hisz hallottam, már olyan családról, akik tíz gyereket fogadtak örökbe. Emlékszem a szüleim, mennyire kiborultak, hogy, hogy képes egy család ennyi gyerekkel bírni, főleg az alsóbb kasztokban. Könnyű volt számukra kritizálni másokat, pláne, hogy ők nem igazán voltak a szülőség mintapéldányai.
Sose hittem a sorsban, vagy az olyasfajta mondatokban, hogy "ennek így kellett történnie", de ennek az egésznek, ami történt, szinte biztosan így kellett történnie. A családom sose volt igazán a családom, én csak könyvekben olvashattam arról, milyen ha elfogadják vagy szeretik egymást.
Az utca teljesen kihalt volt, bár nem tudom mire számítottam, hisz sose volt lehetőségem csak úgy sétálgatni. Mindig hoztak-vittek egy fekete lesötétített autóval, még egy dolog, ami nem igazán hiányzik. Most hálátlan gyereknek tűnhetek, de az egész életem egy aranykalitka volt. Sose szenvedtem hiányt a létfontosságú dolgokban, kivéve azokat, amiket nem lehet megvenni. Mostmár csak arra vágyok, hogy boldog legyek és van egy furcsa jó megérzésem ezzel kapcsolatban.