The first kiss • befejezett •

1.

The first kiss | A kezdet

Tudom, mi mindenkinek a legnagyobb félelme.

Az iskolakezdés.

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan az a szörnyű érzés, amikor véget ér a nyár, vele együtt pedig a felelőtlenség és a szabadság. Minden visszatér a szokásos mókuskerékbe. Reggel hatkor felkelünk, nehezen kikecmergünk az ágyból, elintézzük a szokásos rutinunkat, majd hétkor már indulunk is, hogy időben beérjünk az iskola épületébe. Késés nélkül, teszem hozzá. Az évnyitón végigpörgetjük magunkban a nyár pillanatait és a felismerés szinte arcul csap. Alig csináltunk valamit. Például: késő esti találkozások a barátaiddal, nyaralás, naplementés kocsikázás, McDonald's evés a parton, medencézés. És körülbelül ennyi. Ezek tették ki a nyaram. Viccelek. Nincsenek barátaim. De a tényen akkor sem változtat semmit. Mindössze két és fél hónapot kapunk arra, hogy tényleg azt csináljuk és úgy éljünk, ahogy szeretnénk. De ez az idő konkrétan semmire sem elég. Na jó, talán mégis. Mondjuk egy barátság tönkretevéséhez vagy egy kapcsolat kialakításához bőven elegendő. De minden másra nem.

De talán kezdjük is a legelején.

Augusztus végén járunk. Pontosabban augusztus 29. A közelgő iskolakezdés már a nyakunkon van. Ez mindenkiben tudatosult, hiszen Márk egy nyár végi bulit szervezett, amire mindenkit meghívott. Mint minden évben. Nem tervezek résztvenni a házibulin, mivel ami ott történik, az szeptember elsején már nyílt titok lesz mindenki előtt. Szóval teszem azt, ha te bikiniben táncolsz a pingpongasztalon, akkor azt minden bizonnyal valaki levideózza és végül megspékelve egy kamu sztorival körbejárja az iskolát. De elég az is, ha részegre iszod magad, mivel roppant kreatívak és ez már önmagában adja magát. Tehát, ahogy azt már nyár elején is elterveztem, mentem a hátsóm és itthon maradok. Megnézek egy sorozat maratont vagy olvasok. Persze csak azután, hogy anyámmal megvettünk mindent, amire az iskolában szükségem lehet. Füzetek, tollak, szövegkiemelők. Belegondolva egy új táska sem ártana, mivel már évek óta nyüstölöm azt, ami a szekrényem legmélyén hever.

Most pedig a sok mellébeszélést követően, had mutatkozzak be, ha már eddig nem tettem. Kovács Zsófia vagyok, 16 éves. Édesanyám pedig Puskás Katalin. Azaz csak Kata. Ki nem állhatja, ha Katalinnak szólítják. Neki az már "túl hivatalos". Édesapámról inkább nem is beszélek. Igazság szerint nem is tudnék mit, mivel születésem előtt elhagyott. Anya így vagy úgy, de mindent próbált megadni nekem. Köztük azt a hatalmas, őszinte szeretetet, amiben felnevelkedtem mellette.

De térjünk vissza rám. Csodás géneket örökölhettem apám részéről. Hiába eszek sok egészségtelen kaját egész nap, nem hízok semmit. Ennek köszönhetően vásárláskor a ruhákkal minden alkalommal meggyűlik a bajom, hiszen alig van olyan, ami passzol rám. A legtöbbnek bő a dereka, ami nem mutat valami jól a karcsú testemen. Hosszú barna hajam van, mint édesanyámnak és csokoládé barna szemem, mint az apámnak. Hófehér bőröm most napbarnított a sok napozástól.

A szerelem nem túl gyakran kopogtat a szívem ajtaján. Utoljára két évvel ezelőtt voltam kapcsolatban, ami az általános iskolás ballagást követően véget is ért. Patrik egy magángimnáziumba ment, ami innen körülbelül hat órányira van. Egyetlen közvetlen járat sem volt, ezért egyetlen lehetőségként maradt az autó. De mivel sem ő, sem pedig én nem tehetjük meg azt, hogy napi vagy heti szinten utazgassunk hat órákat, így közösen megegyeztünk, hogy értelmetlen lenne távkapcsolatban folytatni. Mindössze egy évet voltunk együtt, de legbelül nem is bánom, hogy külön utakon folytatjuk. Vele nem éreztem azokat a híres pillangókat a hasamban, amiről mindenki beszél, ha szerelmes. Nem estek jól az érintései. Folyton csak találgatok és végül mindig annál a verziónál maradok, hogy ami köztünk volt, talán nem is volt valódi szerelem. Ami utólag átgondolva talán igaz is, hiszen ha valakit szeretsz, nem engeded el könnyen. Szerettük egymást, csak nem szerelemmel.

Augusztus 31.
Az idő piszkosul felgyorsult. Mintha azt akarná, hogy minél hamarabb betöltsük az osztálytermeket és hallgassuk a tanárokat. Alig várom, hogy hulla fáradtan üljek az iskolában és szemtanúja lehessek annak, ahogy a nagyfiúk próbálják levenni az amúgy könnyen kapható lányokat a lábukról.

Minden alkalommal görcsbe rándul a gyomrom, ha a kikészített fehér ingre téved a tekintetem. Újra fel kell vennem a már évek óta nem használt ruha darabot. Tavaly nem kellett emiatt aggódnom, mert nem mentem az évnyitóra. Teljesen véletlenül pont akkor kaptam el valami influenzát, szóval az iskolakezdés után, egy héttel mentem csak iskolába. Sok ötlet jut eszembe és közben le is játszom magamban az anyámmal való beszélgetést, hogy holnap miért ne kelljen menjek az évnyitóra. Végül aztán elvetem az ötletet, mert tudom, hogy úgysem engedné meg. Valami olyan érvet kell kitalálnom, ami nem várhat.

Amikor már az olvasás sem tereli el a gondolataimat, lemegyek a földszintre, ahol édesanyám téblábol. Nem segít valami sokat, mivel az iskolakezdésről kérdezget. Mit meg nem adnék azért, hogy vissza tudjak menni a nyár elejére. Végül megpróbáltam beadni neki, hogy nem érzem jól magam, de túl jól ismer. Természetesen holnap kelhetek korán és bevánszoroghatok az évnyitóra. Ahogy az óra fél tízet mutat, anya fel zavar a szobámba. Elvégzem a megszokott esti rutinom, majd végül kisebb gyomorideggel fekszem le. Hajnalig csak forgolódom. Jó lesz kialvatlanul kezdeni a tanévet.

Szeptember 1.
Az ébresztőm rikácsolására ébredek, amit aztán egy erős mozdulattal hallgattatok el. Amint tudatosult bennem, hogy miért szólt az ébresztőm, görcsbe rándul a gyomrom. Az álmosság is kiment a szememből. Felpattanok és a fürdőbe igyekszem megmosni az arcom. Ahogy a bőrömhöz ér a hideg víz, kissé megborzongok a hideg hatására, végül miután megtörlöm az arcom, visszamegyek a szobámba. Gyorsan felkapom magamra a ruháim, majd lesietek a konyhába megreggelizni, és ismét fel a fürdőbe fogatmosni. Fogmosás közben bekúszott a gondolataim köze, hogy lehet felkötöm egy laza kontyba a hajam, de aztán el is vetem az ötletet. Amikor már indulnék ki a fürdőből, mégiscsak meggondolom magam. A tökéletesre vasalt hajamat végül egy laza kontyba kötöm, elől szabadon hagyva két tincset. Miután ezzel megvagyok, elhagyom a helyiséget és felkapom a vállamra a táskát.

Út közben bedugom a fülembe a fülhallgatóm és elindítom a jelenlegi kedvenc zenémet. Egészen addig hallgatom amíg az iskola elé nem érek. Megállok, az épület felé fordulok és csak azon töprengek, hogy hova szaladt el ennyire a nyár. Ahogy belépek az ajtón az iskola hatalmas aulája és az egymás mellett sorakozó székek tárultak a szemem elé. Egy pillanat is elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjek arra, hogy mennyire utálom az évnyitókat. Elfoglalom a helyem a leghátsó sorban, és csak várok. Lassan megteltek az ülőhelyek és az igazgató is elkezdte hablatyolni a számomra már ismert mondókáját.

Hálát mondok magamban, mivel ma rövidített órák voltak. Fél egy körül már a hűtőben kutatva élelem után, lélegezhetek fel. Igen, Zsófi, túlélted az első napot. Gratulálok. Minden tiszteletem azoknak, akik ugyan úgy éreznek, mint én. Jól csináltuk, de a java még csak most jön.
Lassan felsétálok a szobámba, bekapcsolom a laptopom, kénylemesen elhelyezkedek az ágyban és elindítom a sorozatot, amit végül tegnap nem sikerült befejeznem.