The first kiss • befejezett •

4.

The first kiss | Őszinteség és ígéret

Végülis az édesanyámnak igaza van, tényleg távolságtartó vagyok másokkal. De persze okkal. Ezt ő is tudja. De most... Jött Ő azzal az indokkal, hogy mutassam meg neki azt a termet. Akkor azt hittem, mindössze ennyi lesz az egész. Segítek neki, köszönőviszonyban leszünk, és ennyi. De nem. Nem gondoltam volna, hogy ő lesz a legjobb barátnőm. Mégis ki gondolná az első találkozásukkor? Hiszen minden idővel alakul csak ki.

Az ébresztő éles hangjára keltem, amit azzal a mozdulattal ki is kapcsoltam. Mosolyogva fordultam a mellettem fekvő Anna felé, aki mintha meg sem hallotta volna az ébresztőt alszik tovább, így hát gyengéden lökdösni kezdem.

— Anna ébredj. El fogunk késni — mondom, majd hátára vezetem kezem. Nem reagált, csak dünnyögött valamit az orra alatt. — Anna most szólok utoljára — ha nem kel fel esküszöm leöntöm egy pohár vízzel. — Rendben, te akartad — motyogom, miközben kimászok az ágyból, majd a földszintre igyekszem. A szekrényből leveszek egy poharat, amit aztán tele engedek vízzel. Visszasietek a szobába, és megállok az ágy mellett. — Még mindig nem akarsz felkelni? — kérdezem mosolyogva, amit ő nem lát, hiszen a párnámba temette arcát. Ismét nem reagál. Ő akarta. Akkor majd ettől felkel. A feje fölé emelem a poharat kissé megbillentve, mire annak tartalma folyni kezd egyenesen a lány fejére. Ahogy azt gondoltam, szinte azonnal felpattant a helyéről, és dühös tekintettel méreget. — Most mi van? — teszem fel az újabb kérdésem, majd leteszem az éjjeliszekrényemre a poharat. Nem válaszol, csak lemászik az ágyról és elém áll.

— Ezt még nagyon visszakapod — mondja, és egy lépést tesz felém, mire én ösztönösen léptem egyet hára.

— Csak ugyan? Magadnak köszönheted, és most miattad fogunk elkésni — mutatom neki a telefonom képernyőjét, amit ő egy vállrándítással adja tudomásomra, hogy nem érdekli. — Anna kezdjünk el öltözni, mert tényleg elkésünk — indulok a fürdő felé, mire egyszercsak elkapja a kezem és mégközelebb jön hozzám.

— Mi lenne, ha ma kihagynánk a sulit? — kérdezi egy ártatlannak tűnő mosollyal az arcán, miközben egy újabb lépést tesz felém, én pedig hátrálni kezdek.

— Már azt hittem elment a hangod — jegyzem meg szórakozottan. Az éjjeliszekrényem szélét már a fenekemnél érzem, így tudatosul bennem, hogy innen már nem tudok menekülni.

— Szóval?

— Szóval mi?

— Kihagyjuk ma a sulit?

— Nem, úgyhogy el is kezdhetünk öltözni — próbálok kislisszolni mellette, de sikertelenül. Visszalök az éjjeliszekrényemhez, majd közelebb lép hozzám annyira, hogy csak pár centiméter marad köztünk. Hiába tudom, hogy nem fog történni semmi, mégis hatalmasat dobban a szívem, és egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni.

— Kérlek. Már úgysem érnénk be időben, hiszen még fogat is kell mosnunk, fel kell öltüznünk, elpakolni a mai órákra szükséges dolgokat, meg persze reggeliznünk is kell. A reggeli fontos, úgyhogy azt semmiképpen nem hagyjuk ki. És már egyébként is — kapja ki a kezemből a telefonom, hogy megnézze az időt. — 7:39 van. Semmi esélyünk — mondja ártatlan mosollyal az arcán. Összefonom a mellkasom előtt a kezeim, majd villámokat szóró tekintettel bámulom.

— Ez is a te hibád. Akkor is bemegyünk az iskolába, ha tetszik, ha nem. Úgyhogy igyekezz.

— Ugyan már, Zsófi! Inkább ülnél órán ahelyett, hogy velem tölthetnéd a napot? — kérdezi hitetlenkedve. Természetesen nem, de jobb ha az ellenkezőjét tudod.