The first kiss • befejezett •

2.

The first kiss | A találkozás

Reggel újra az ébresztőm éles csipogására ébredek. Nagy nehézségek árán, de kimászok az ágyamból és a fürdőbe vánszorgok. Megmosom az arcom, majd visszaindulok a szobámba. Magamra kapok egy fekete adidas pólót, amit egy fekete térdnél kivágott farmerrel társítok. Ma már rendes tanítási nap lesz, szóval elpakoltam a mai napra mindent, ami kellene fog és lesétálok a konyhába reggelizni.

— Jó reggelt! A kedvencedet csináltam reggelire — mosolyog rám.

— Jó reggelt! Köszönöm, anya — viszonzom. Évek óta képes minden reggel palacsintával várni. Egyszer sem volt olyan nap, hogy lusta lett volna megcsinálni. Még akkor is, amikor mondtam neki, hogy nem kell reggeli. — Ma nem tudom, mikor érek haza. Lehet megtartják az utolsó órát, de az is lehet, hogy előbb elengednek — tájékoztatom a kávéját szürcsölgető nőt. Tökéletesre vasalt haja lazán omlik a vállára. Eredetileg hullámos, de az utóbbi időben többször látom így. Nem tudom, hogy van-e valami oka vagy csak tetszik neki, de őszintén, nem is foglalkoztat. Minden túlzás nélkül, mindig, mindenhogy gyönyörű. Lehet kialvatlan, smink nélkül, kócos hajjal. Ő nem tud tökéletlen lenni. Ez a védjegye.

— Rendben. Figyelj oda az órán, oké? És tanítás után, ha nem fontos ne maradj ki.

— Rendben anya. De most megyek, mert a végén elkések. Szeretlek — nyomok egy puszit az arcára, majd egy gyors mozdulattal felkapom a táskám a hátamra és útnak is indulok. Ahogy beérek az iskolába rögtön az osztálytermünk felé veszem az irányt, ahol majd kezdjük a mai napot. Leülök a folyosón lévő pad egyikére és a telefonom bogarászásába kezdek. Ahogy belépek az Instagramra elsőként dobja be Márk videó-posztját a házibulijáról. Ő van rajta és az egyik haverja, Bence, ahogy lehúznak egy-egy pohár sört. Gondolom versenyre mehetett, hiszen mindenki más a háttérben hol Márk, hol pedig Bence nevét kiabálták. A buli valahol itt kezdődik náluk. Ivás, csajozás, szex. Értem én, hogy a fiatalok többsége ezt csinálja házi írás és tanulás helyett, de egy idő után unalmas lehet ugyan azt csinálni. Buli, buli hátán. Csak akkor tűnik fel, hogy teljesen kizártam magam körül mindent, amikor mellém ült valaki. Nem társítok neki nagy figyelmet, hiszen könnyen meglehet, hogy szimplán ez a hely volt szimpatikus neki. Tovább görgetem a platformot. Szembe jön velem az osztálytársam, Timi bejegyzése is, ahol éppen az erkélyen ülve egy könyvet tart a kezében. Epikus. Rengetegen készítenek ilyen képet.
A személy, aki az imént ült mellém, véletlen — vagy sem — meglökte a kezem, amiben a telefont tartom, ami ezáltal majdnem kiesik a kezemből.

— Ne haragudj, nem szándékos volt — szabadkozott azonnal, miután az irányába fordítottam a fejem. A látvány, ami fogad, teljesen megragad. Szőke hajkoronája vállára omlik. Bőre hófehér, orra jobb oldalán egy piercing van. Jobb szemöldökén egy kisebb vágás van, gondolom amolyan divatként. Óvatosan lejebb vezettem tekintetem ezzel alaposan végigmérve őt, majd újra gyönyörű mélybarna íriszébe néztem, ami annyira megfogott.

— Segíthetek valamiben? — kérdeztem.

— Megköszönném, ha megtudnád mutatni, hogy merre találom a... 420-as termet? — pillant körbe bizonytalanul. Bizonyára új lehet, ha már ilyen elveszett.

— Rossz folyosón keresgélsz. Az eggyel feljebb van. Gyere utánam — mondom, majd elindulok az említett terem irányába.

— Jut eszembe, megkérdezhetem a neved?

— Meg. Zsófi vagyok. Na és te? Nem láttalak még itt.

— Anna vagyok. És, ami azt illeti, igen.

— Első éves vagy?

— Nem, csak iskolaváltás miatt kerültem át ide— rántja meg a vállát. — Van párod?

— Jelenleg nincs, neked? — kérdeztem. Most nem tudom eldönteni, hogy szimplán csak közvetlen mindenkivel és ezért kérdezget mindenről vagy csak pörög. Hirtelen megáll, majd megragadja a karom és visszaránt magához. Nem tudom hova tenni az érzést, ami pillanatok alatt költözik belém. Érintése helyén bizsereg a bőröm, és pír önti el arcom.

— Nincs — feleli immáron vigyorogva.

— Menjünk, mert nem érek vissza becsengőig — forgatom meg a szemem. Ez meg mégis mi volt? Jobb, ha nem tulajdonítok ennek nagy figyelmet. Ő csak egy lány. Pillanatok múlva megérkeztünk és a terem ajtaja elé állok, majd rá mutatva jelzem, hogy itt van. — Hát itt volnánk.

— Köszönöm.

— Akkor én megyek is — mondom, de a lábaim mintha földbe gyökereztek volna. Mi a franc van velem?

— Rendben — mosolyog rám.

— Oké — erőt veszek magamon és elindulok vissza. Alig pár métert mehettem, mire utánam kiált.

— Várj!

— Igen? — fordultam kérdőn felé. Mégis mit akarhat? Hiszen már megmutattam neki, hogy hol van a terem.

— Esetleg tanítás után van kedved sétálni? — kérdezte. Na hoppá, helyben vagyunk.

— Persze, miért is ne?— mosolygok rá. Akkora hülye vagyok! Most miért mondtam ezt? Anya azt mondta, ha nem fontos ne maradjak ki.

— Szuper, akkor az iskola előtt megvárlak — mondja egy magabiztos vigyorral az arcán.

— Jó — ezzel megfordultam és otthagytam. Éppen, hogy visszaértem mire becsengettek. Felkaptam a táskám és bementem a terembe. Szokás szerint az utolsó padsor, ablak melletti székre ülök. Előpakoltam a szükséges füzetet és egy tollat, majd hátradőltem a széken és kinéztem az ablakon. Akarva-akaratlanul eszembe jutott Anna. A gyönyörű szőke fürtjei, mélybarna írisze melyben pillanatok alatt eltudnék veszni. Édes hangja, aranyos mosolya és ezáltal cselekedete miatt előbukkanó gödröcskéi. A gondolatra elmosolyodom, majd ahogy realizálódik bennem, hogy már csak ezen elmosolyodtam, letöröltem arcomról a mosolyt. Nem értem, miért agyalok én rajta? Egyáltalán miért beszélek így róla? Basszus, hiszen ő egy lány. Lány, de mégis olyat váltott ki belőlem, amit Patrik, a volt barátom nem tudott. Számat rágva reménykedem, hogy ez nem az amire gondolok. Nem hiszek az első látásra szerelemben, de annyi szent, teljesen összezavarta az érzéseim. Lehet le kellene mondanom a sétát. De megbántani sem akarom, mert már az elejétől fogva kedves volt velem. Idegesen simítom hátra barna hajam és fordítom inkább a tanárra a figyelmem, hogy még véletlenül se jusson eszembe megint Anna.