The first kiss • befejezett •

5.

Az odafele vezető utat végig beszélgettük, majd ahogy a lakásukhoz értünk, kizárta az ajtót és előre enged. Elmosolyodom, mert ismerős a helyzet, hiszen tegnap is ezt tette. Elősőként lépek be, és automatikusan a szobája felé kezdek menni hiszen már tudom, hogy merre van. Mellém siet és mostmár egymás mellett lépkedünk fel a lépcsőn.

— Én adogatom neked a ruhákat, te pedig hajtogatod — mondom felé fordulva, mire a kétségbeesett pillantásával találom szembe magam, ami csak is arról árulkodott, hogy ez nem az ő terepe. — Ne mondj semmit, mindent értek —mosolyodom el. — Akkor fordítva lesz.

— Rendben.

— Akkor kezdjük.

Ahogy összehajtogattam az első ruhadarabot, az ágy szélére tettem, és vártam a következőt. Egy idő után Anna már csak az ágyra dobálta a hajtogatásra váró ruhákat egy kupacba, majd azzal a lendülettel hanyatt vágja magát az ágyon, mondván, hogy ő nem fogja egyesével adogatni. Végülis én is ezt tenném a helyében.

— Ahhj, úgy unatkozom — motyogja becsukott szemmel. Édesem, ezt kár volt mondanod.

— Anna, kérlek kelj fel az ágyról és gyere ide mellém.

— jó, de minek? — értetlenkedett.

— Azt mondtad unatkozol, szóval most megtanulod összehajtogatni a ruháidat - mondom, miközben széles mosolyra húzom az ajkam.

— Azért annyira nem unatkozom — vigyorog rám.

— Anna, nem szólok mégegyszer.

— Jól van, csak nehogy nekem aztán leharapd a fejem — dünnyögte az orra alatt a végét, de mégsem annyira halkan, hogy ne értsem mit mond.

— Ha így folytatod, biztosan az fog történni — forgatom meg a szemem, mire felnevet.

— Elég lesz ha csak megmutatod hogyan kell, a többit majd én megcsinálom. Addig te pihenj, mert nagy részét te csináltad — mosolyog rám. Kérésére megmutatom neki, lépésről lépésre hogyan kell, majd amint biztosra veszem, hogy megértette és meg tudja csinálni egyedül, hanyatt vágom magam az ágyon és a fehér plafont kezdtem el bámulni. Talán negyed óra telhetett csak el, de mintha a szemeimre mázsás súlyok nehezedtek volna, úgy kezdtek leragadni, így nehézkesen, de ülőhelyzetbe tornázom magam.

— Csak nem álmosak vagyunk? — kérdezi mosolyogva Anna.

— De igen, pedig bealudtam filmezés közben is. Mióta vagyunk itt? — kezdem dörzsölgetni a szemem.

— Talán több mint egy órája — mondja, miközben még mindig a ruhákat hajtogatja.

— Az úgy szép.

A telefonom keresésébe kezdek, csak hogy meg tudjam nézni az időt, de sem a zsebemben, sem pedig az ágyon nem találom. — Nem láttad a telefonom? — állok fel az ágyról, hátha ráfeküdtem, de az ágyon sincs. Végül az íróasztalhoz megyek, de ahogy látom, hogy ott sincs visszaindulok az ágyhoz.

— Nem, de nyugi bizonyára otthon hagytad.

— Hát az megeshet — mondom, majd újra az ágyra ülök.

— Egyébként miért kerested? — kérdezi rám pillantva, majd egy új ruhadarabot vesz kezei közé.

— Csak meg akartam nézni az időt — válaszolom. Zsebébe nyúl, majd előhúzza onnan sajátját és felém nyújtja. — Azt mondtad meg akartad nézni az időt.

— Egyszerűbb lett volna, ha megnézed és megmondod, de köszönöm — veszem ki a kezéből a készüléket. Ahogy megnyomom a főgombot és felvillan a képernyő egyből az órára pillantok, ami negyed négyet mutat. Akaratlanul is lejjebb vezetem tekintetem és nem egy értesítéssel találom szembe magam. Feloldom a telefonját, és ekkor látom, hogy a háttérképén rajta kívül még három másik lány mutatkozik.