The first kiss • befejezett •

3.

The first kiss | A séta

A nap további részében sikerült kisebb-nagyobb sikerrel figyelnem az órákon. Elérkezett a napnak azon része, amitől kicsit tartottam. Az utolsó óráról is kicsengettek, így amilyen lassan csak lehetett összepakoltam, némi időt nyerve magamnak. Mint tudjuk, a végtelenségig semmit nem lehet elhúzni, hiszen ha én nem megyek ki, akkor ő jön vissza az épületbe. Kimegyek a teremből és az iskola kijárati ajtaja felé veszem az irányt. Ahogy oda érek, pár másodpercre megállok és keresni kezdtem a diákokból álló tömegben. Nem tartott sokáig, mert egyből kiszúrtam Őt. Kilépek az ajtón és felé indulok.

— Akkor mehetünk? — kérdezi egy félmosoly kíséretében.

— Igen — mondom az ajkára pillantva. Annyira hívogatóak azok a rózsaszín párnácskák, hogy ha nem a fiúkhoz vonzódnék, már rég lekaptam volna. Na jó, miért gondolok én ilyenekre, és miért nézem az ajkát? Valami nagyon nincs rendben velem, és minél előbb ki kell derítenem, hogy mi. Nem lehet az amire én gondolok. Nem vonzódhatok a lányokhoz, az nem lenne helyes.

— Minden rendben? — nézett rám aggódó tekintettel.

— Igen, csak kicsit elkalandoztam — ezzel el is indultam a hazafele vezető útnak. — Tudod, nem igazán értelek.

— Mármint? — pillant rám kérdőn.

— Nem értelek, mert reggel rajtam kívül még voltak a folyosón, akiket szintén megkérhettél volna, hogy mutassák meg neked azt a termet.

— Nem igazán figyeltem, és amúgy is mit számít? Egy csodálatos barátságnak nézhetünk elébe. Hát nem fantasztikus? — kérdezi vigyorogva. Igaza van, mit számít? Úgy is kellene egy barát, és ő pont megfelel annak, hiszen nem idegesít a jelenléte, és még kedves is. Kell ennél több? Lehet, de nekem ennyi egyelőre bőven elég. A többi idővel úgyis kiderül.

— De igen — mondom mosolyogva. Az út további részében mindenről volt szó. Elmondta, hogy egy évvel idősebb nálam, a kedvenc színe a kék, hogy szinte mindig egyedül van otthon, mert a szülei nagyon sokat dolgoznak és egyfolytában megbeszélésekre kell menniük, és hogy nemrég költöztek erre a környékre. Idő közben megbeszéltük, hogy lepakoljuk a cuccunkat, hiszen felesleges lenne magunkkal vinni és csak hátráltatna minket, így elindultunk a házunk felé, majd belépve az ajtón anya felé indultam, hogy be tudjam mutatni neki Annát.

— Anya, ő itt Anna, az új barátom. Anna, ő itt az édesanyám — mutatom be őket egymásnak.

— Örülök a találkozásnak — nyújtja a kezét Anna.

— Szintén. Örülök, hogy Zsófinak végre van egy barátja. Általános iskola óta távolságtartó minden diáktársával — mondja rám sandítva, mire egy szúrós pillantással díjazom az előbbi produkcióját. — Már kezdtem azt hinni, hogy valami baj van vele. És kérlek tegeződjünk, nem vagyok még olyan öreg.

— Rendben — mondja, majd felnevet. Hogy lehet valakinek ennyire aranyos a nevetése?

— Anya mi felmegyünk a szobámba, utána pedig egy kicsit sétálni.

— Rendben, de este hétre legyél itthon, mert holnap még suli.

— Jó, de szerintem előbb is itthon leszek, mint hét óra, bár aztán kitudja — szem forgatva megfogom Anna kezét és a szobám felé húzom. Ahogy felértünk ledobom a táskám és leülök az iróasztalomhoz.

— Szép a szobád — néz rám elismerően, majd elém sétál és lehajol, hogy szemmagasságban legyen velem. — Szóval távolságtartó vagy? Most érezzem magam megtisztelve? Nem gondoltam volna, hogy már az első nap felhozol a szobádba.