avagy hogyan ne hívj randira egy lányt
Negyedik ihlet
„- hol van a cipőd?
– azt hiszem a világ legveszélyesebb lényének torkában, aki fél órája majdnem leharapta a lábam. ja, és azt hiszem, eljegyeztem magam."
Andrea Wilkinson.
Búza szőke haj. Csokoládébarna szem. Ragyogó mosoly. Kitűnő tanuló. Kedves. Okos. Vicces. Kell ennél több egy srácnak, hogy beleszeressen egy lányba?
Már kilencedik óta bele vagyok zúgva Andrea Wilkinsonba. Bár őszintén? Alig beszéltünk pár szót a suliban, szóval azon se lennék meglepődve, ha nem is tudná, hogy létezem. Én mindig is az a szótlan, rajzszakkörös srác voltam, aki mindig a hátsó sor, ablak felőli részén ül. Ő pedig benne van a "Top 10 legdögösebb csaj" között, amit az idióta fiú osztálytársaim írnak az évfolyambeli lányokról. Nem értettem, hogy mi értelme és mi szórakoztató abban, hogy listát írnak erről. De sajnos nem csak ez az egyetlen lista, amit vezetnek: "Top 10 legjobb segg", "Top 10 legjobb csókolózó", "Top 10 legrondább csaj"... Az utóbbinak tényleg nem látom értelmét. Miért kell ennyire megalázni egy lányt, csak azért mert nem úgy néz ki, mint azokban a divatmagazinokban, amelyeket a nővérem állandóan olvas? Ezért is sajnálom Helen Parkinson-t. Ő folyton az első helyen van, pedig nincs semmi kivetni való a külsejében. Bár fiúk közül talán egyedül csak én osztom ezt a véleményt.
A lényeg az, hogy megláttam Andrea Wilkinsont amint a házunk előtt sétál el, 4-5 kutyával pórázon és éppen Mrs. Ellis házához ment Edwardért. Igen, a szomszédunk kutyáját Edwardnak hívják. A fia után nevezte el, aki pár évvel ezelőtt halt meg egy autóbalesetben. Régebben én vittem Edwardot sétáltatni hétvégente, meg néha hétköznap délutánonként, mikor Mrs. Ellis bingózni ment vagy pedig valamilyen idősek otthoni programra, ahova az ott élő barátnői hívták el. De volt egyszer majdnem egy baleset, Edward valahogy kiszökött a pórázából és majdnem elütötte egy kocsi. Azóta Mrs. Ellis nem bízza rám és konkrétan úgy kezel engem, mintha valami közveszélyes bűnöző lennék. Jó, nem tagadom én hibám lett volna, ha elütik, de akkor se lett semmi baja és nem kell engem úgy kezelni, mintha most raboltam volna ki egy bankot, majd pedig a kutyára fogtam volna, hogy ő volt. Bár Mrs. Ellis mindig is ilyen volt. Egyszer követsz el nála hibát, és nincs bocsánat. Még egy olyan hibát se lehet nála csinálni, hogy rossz néven szólítod, mert összekevered valakivel. Attól fogva az örök ellensége vagy.
Andrea becsöngetett Mrs. Ellishez. Pár perc múlva pedig megjelent Mrs. Ellis kövérkés alakja és átnyújtotta mosolyogva Andreának Edward pórázát, aki azzal a kezével, amelyikkel nem a pórázokat fogta, intett egyet mosolyogva az öreg hölgynek és ment is tovább a park felé. Hogy ezt honnan tudom? Néha láttam arra kutyát sétáltatni, mikor jöttem haza Josephtől, de személyesen nem mentem oda hozzá beszélgetni. Viszont mikor láttam az ablakomból távoldó alakját, felbátorodtam és eldöntöttem hogyha randira nem is, legalább egy baráti találkára elhívom. Azzal felpattantam az íróasztalomtól és otthagytam a félkész rajzomat, hogy előkeressek egy normálisabb ruhát, amivel kimehetek az utcára. A választásom végül egy egyszerű piros pólóra, farmere és a kedvenc fekete cipőmre esett. Felkaptam a telefonomat és a kulcsaimat, majd lesiettem a lépcsőn, úgy hogy az utolsó lépcsőfokot átugrottam, amitől majdnem hanyatt vágódtam a padlón. Mikor az ajtó felé vettem az irányt, még meghallottam nővérem hangját.
– Hova ilyen sietősen? – kérdezte fel se nézve a tévéből, amiben valami hülye valóságshow ment.
– Csak... sétálok? – ez inkább volt kérdés, mint válasz a részemről. Tara vette a fáradtságot és felém nézett, majd végigmért tengerkék szemeivel. Tudta, hogy hazudok. Mindig habozok és összevissza beszélek, ha hazudom. Nem is azzal volt a baj, hogy észrevette, hogy füllentettem, hanem inkább azzal, hogy majd elkezd kifaggatni, hova megyek. Végül csak egy mosolyt intézett felém, az olyas fajta "tudom, hogy nem mondasz igazat, de most az egyszer megkímélek" mosolyt.
