Harmadik ihlet
„- meg kell tenned, ez a hagyomány.
- a hagyomány csupán tisztelgés rég halott emberek előtt."
– Meg fogsz halni! Én foglak megölni! – Bátyám fenyegető szavai élesen a fejembe zúgtak, kinyíltak szemeim és szúrós tekintettel igyekeztem rájönni szavai okára. Már készen álltam, hogy valami ütős megjegyzéssel visszavágjak, amikor is tudatosult bennem, hogy nem bírok beszélni. Miután biztosra vettem, hogy nem némaság kísért, és a nyelvemet szúrja egy ragacsos papír, nyilvánvalóvá vált, hogy bekötözték a számat. Intenzív kapálózások közepette pedig azt is el kellett fogadnom, hogy kezeim és lábaim is mozdíthatatlanok, hála a köteleknek. Testvéremre meredtem, magamban ironikusan hálát adtam, hogy legalább a szemem még szabad, majd maximum, ötlet híján szemmel ölök. De Oliver képe aggodalomra adott okot, elszántnak tűnt, szemeivel pásztázott, mintha azt várná, hogy megmagyarázzam azt, hogy miért akar megölni. Erősen kutakodtam az emlékeimbe, hogy miért rágott bele ennyire, de messzire nem tudtam menni. Így abbahagytam a visszaemlékezést, kezdett egyre kényelmetlenebb lenni ez a jógába is bátran alkalmazható pozíció, amiben kezed és lábad is mozdíthatatlan, de tudtam, most kell a lehető legnyugodtabbnak lennem és az volt a nagy igazság, hogy nagyon más lehetőségem nem is akadt. Egyre több idő telt el, bátyám időközben leült egy székre és nézett, nem is tudom mennyi ideig csak ült és bámult. A kicsit para jelző, azt hiszem enyhe, talán a „testvérem pszichopata, és ma meg fogok halni" jelző a tökéletes. Erőlködtem, rugdalóztam és dőltem előre, hátra majd oldalra is, hogy kiszabaduljak, de a tény, hogy ezek profi kötözések voltak, azt nem lehetett vitatni. Kezdtem feladni, majd újból nekiláttam a kiszabadulásnak és ezek a folyamatok váltakoztak nálam. A testvérem meg némán ült, mint aki ugyanúgy halálsoron lenne, mint én. De hát senki sem nyom pisztolyt a hátába, hogy itt őrizzen aztán meg ölje.
Én nem tettem semmit. Sosem árulnám el a családom, ezt tudhatnád. Csalódott lettem, a büszkeségem sérült, és beszélni akartam. A legrosszabb az volt, hogy fogalmam sincs, miért fogok meghalni és mindezt némán, kikötözve fogom átélni. Nem méltó hozzám. Nem méltó egy Wrighthoz, és annyi balhé, csempészés, pénzmosás és megannyi vér után nem egy gengszter fog velem végezni, vagyis valamilyen szinten igen, hisz mindannyian azok lennék, de hát a saját vérem folyik benne is. Túl sok információ és egyben frusztráció gyűlt bennem össze, hogy megjöjjön a vágyam az életre. Rángatózni kezdtem, fújtattam, csak figyelj rám Oliver. Felnézett rám, ezt akartam, vagyis addig, percig, amíg az nem történt meg, azt hittem ez jó lesz, de a szemében egyszerre láttam a tűzet, ami nemcsak forrósággal telt meg, az őrültség tüze is fellángolt benne. Már inkább a testvéremért aggódtam, mi a franc van veled, Olivér? Felállt és közelebb jött, egészen az arcomba lépett. Éreztem a leheletét, abban a másodpercben azt hittem, hogy vége. Remegtem mindenhol, nem is a ténytől féltem, hogy nincs tovább, inkább attól, amiért a bátyám feketelistájára kerültem. Már szinte az arcomhoz ért, amikor a fülem felé vette az irányt, hogy belesúgjon valamit:
– Nyugi nem lesz baj, csak bízz bennem. Le fogok lépni, és te velem jössz. – A hangja újra a régi, karcos lett, ez az én fivérem. De nem voltam nyugodt, mégis mi a fene folyik itt? Számos lehetőség, alternatíva zakatolt át az agyamon, de egyik sem volt hihető. Viszont most megkönnyebbültem, nem fog Oliver megölni, vagyis nem ez a célja. Mi nem maffia vagyunk, ez egy család. De tényleg egy család, nem az összefogós halandzsa, mert az apám a bűnszervezetünk feje, tehát nekem nem igazán volt választásom. Nem mondanám rossz döntésnek, hogy a bűnözésre tettem fel az életem, mert nem hinném, hogy ez az én választásom. A Wright szó az alvilágban is jelzésértékű, nem a legjobbak, nem a leggyorsabbak, de valahogy mindig keringett a nevünk az éterbe. Valamilyen szinten példát is mutattunk, például sosem loptunk a szegényektől, de nem is osztottuk szét a nyereségünk közöttük. Egy nagycsalád alapja a sok ember, ez szerzi a nagyságát mindennek, de, ha bekerülsz, onnan nincs kiszállás. Ennek is oka van, ha velünk is lehetsz, minek legyél ellenség, a tagok sokat tudnak mindenről, a munkáról, a befolyó összegekről és a fekete piaci kereskedelemről, ezért isten se tudja, mi lenne, ha valaki csak simán kisétálhatna ebből az ördögi körből. Nincs életem, egy éjszakára bárkit megkaphatok, de mihelyt kérdezősködnek rólam, akkor vége. Sok pénzt szerzek, és sokszor vagyok magányos. Azt hiszem, megérteném, ha a bátyám is le akarna lépni, de ostoba, ha azt hiszi, hogy megteheti. Végül is fogalmam sincs mi a terve, és senki nem szólhatna semmit, ha nem hinnék neki, ki vagyok kötözve, számon tapasz. De én hiszek neki, ilyen vagyok. A család szent, a vér kötelez, ezek apám szavai. Az örök szabály, amit nem szegsz meg, most mégis arra készülök, vagyis ez a bátyám terve. Bár mostanában nem vállaltam be a necces melókat, igyekeztem kihúzódzkodni a nagyobb bajból, nem is tudom talán én is ezt akarom.
Hirtelen két férfi lépett a terembe, az egyik apám a másik meg José, a kivégzőembere, én sosem kedveltem őt, olyan rideg egy fickó, mintha élvezné, hogy gyilkolhat. Én ebben nem veszek részt, régebben minden más jöhetett, de mostanában még az sem.
– Lám, lám, édes fiam. Örülök, hogy látlak. – Apám közeledett felém és kinyújtotta felém a karját. – Ja, vagy te most nem tudsz kezet fogni.
Hát lekötözött kézzel nehéz, ha nem tudnád. Most legszívesebben kiosztanám, vagy leköpném. Megromlott a viszonyunk, régebben sosem tettem volna, de most szabadulni akarok, ettől a rabigától, ami az életemre ragadt a születésem napján.
– Mi legyen vele? Megteszed te vagy majd én loccsantsam szét az aranyos pofiját? – Oliver vágott az ügy közepébe. Jó, oké, ez a színjáték része, de az még most is sötét, hogy ezt miképp fogom megúszni élve.
– Kár érted, fiam. Tehetséges voltál, tele ötletekkel, de tudod, hogy nem tűrhetem, hogy azt a lányt elvedd. – Apa közeledett felém, szinte elérzékenyült, csak egy pillanatra, alig észrevehetően. Végig követtem a szemét, hazudik. Nincs semmilyen lány, ki akar csinálni, de miért? Megérintette a vállam, mintha búcsút vetne. Szánalmas, úgy viselkedik, mint egy áldozat, akinek el kell engednie engem. Nem muszáj megölnöd, oké? – José, te fogod megtenni, viszlát, fiam.
– Apa, ne! Én akarom őt megölni. Az én fivérem, az én kezem által múljon ki – lépett közbe a bátyám, reményeim szerint ez már a terv része. Azé a tervé, ami kiment minket innen.
Apám rázta fejét, és Josénak nyújtotta át a fegyverét, egy 45-ös Coltot.
– Meg kell tenned ez a hagyomány.
– A hagyomány csupán tisztelgés rég halott emberek előtt. – Testvérem zsebéből előrántotta az ő fegyverét és apánk fejéhez emelte, a hagyomány, hogy külön egyetlenegy emberre bízzunk minden piszkos munkát, az apám nagy múltú tradíciója volt. Ettől gondolta magát ősinek, aki mindent megtehet, ha a forrásai megvannak és azok mindig is a rendelkezésére álltak. Mi voltunk a forrása. Eddig. Apám lefagyottan állt a teremben és először láttam rajta félelmet, sebezhetővé vált, ugyanolyan emberré, mint mindenki más. José lehajtotta a fejét és kiment az épületből, nem tudom, miért nem emelte ránk a fegyverét, meg tudott volna ölni minket. Nem véletlenül volt a család kivégzőembere. De nem tette, és ez a lényeg. Apám mindig mutatta, hogy mekkora hatalma van, emberei és családja, én ma tapasztaltam, hogy az az igazi hatalom, ha megteheted, hogy árts másnak, mégsem teszed. Így tettünk mi is, leléptünk és apánkat hagytuk tovább a saját kis világában ragadni. Mi túlnőttünk rajta.
