The Wonder Duo

1/1

- Belőled is lehet hős! - hallatszott örömteli hangja. - Várni foglak a UA Akadémián! - Szavai könnycseppeket idéztek egy fiú szemeibe. És mellé széles mosolyt az arcára. Onnantól kezdve más lett az élete.

A hajó lassan haladt ki a kikötőből. A tenger hullámai elvitték sorsváltó szavait, a habokba veszve egy törhetetlen és tagadhatatlan kívánság formájában.

Két tenyér emelkedett a levegőbe, melyek nem is olyan rég még egymásba kapaszkodtak. Nem két jövőbeli hős; két hős.

Talán a szívünk mélyén mind hősök vagyunk.

Deku mosolyogva pillantott Bakugou felé, mikor a hajó már messze járt a sziget kikötőjétől.

- Kacchan, megcsináltuk.

- Kuss legyen - intette le azonnal riválisát, nem akart érzelgősködni. Szája sarkában mégis apró mosoly bujkált. A szél lobogtatta mindkettőjük tincseit, a tenger hulláminak hangja betöltötte a levegőt. - Ideje lemennünk a többiekhez - indult volna le a fedélzet legfelső emeletéről, de Deku utána kiáltott.

- Kacchan! - Az említett felé fordult. Keze még mindig felkötve nyugodott. A One for All ereje, a generációkról generációkra szálló erő már elhagyta a testét és visszaszállt Dekuéba, hiába használta, hiába adta át neki a fiú.

Talán valóban csoda történt?

- Mennyire... Mennyire emlékszel? - kérdezte ekkor óvatosan Bakugoutól. A harc után ugyanis elveszítette emlékeit az erőről, amit kapott.

Felsóhajtott és közelebb lépett Dekuhoz.

- Ne aggódj, mindenre emlékszem, amire kell - jelentette ki, mélyen riválisa szemeibe nézve, mintha ki tudná belőle olvasni a színtiszta igazságot, mely bár ott lebegett köztük, ő mégsem tudta elérni.

Tehát emlékszik arra is, hogy megkapta a One for Allt? Talán eddig csak hazudott ez emlékeiről? Mégis miért?

- Emlékszem, ahogy együtt harcoltunk - folytatta Bakugou. - Együtt küzdöttünk, majd végül együtt győztünk. Csak ez számít számomra. - Tehát mégsem hazudott. Deku megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, mellkasát meglepően kellemes érzés fogta el. Boldogság?

- Tudod Kacchan, őszintén, sosem hittem volna, hogy ez a nap is eljön. Mikor az oldaladon állva közös erővel nyerünk. Olyan jó érzés kimondani, nem? Te és én. Együtt. - Bakugou még közelebb lépett hozzá, megragadva a Deku melletti korlátot.

- Ne örülj ennek annyira, rohadék. Így is le foglak győzni. - A fiú nagyot nyelve bólintott, remélve, hogy riválisa nem hajítja bele azon nyomban a tengerbe. - De igazad van. Magam sem hittem volna, hogy egyszer ez következik. Erősnek éreztem magam melletted, erősebbnek, mint valaha. Talán mert támogattál, talán mert te is hihetetlenül erős vagy, nem tudom miért, de úgy éreztem, jó csapatot alkottunk.

Bakugou Katsuki világéletében nem mondott ki ilyen szavakat. Olyan halkan mondta, mintha félne, hogy bárki más is meghallhatná rajtuk kívül.

Deku szemeibe könnyek szöktek. Pontosan így van. Ők a legjobb csapat a világon. Csodálatos érzés volt.

A Wonder Duo.

És akkor, abban a pillanatban, mikor Bakugou meglátta az előtte lévő fiú legördülő könnycseppjeit, még közelebb hajolt, a korlátról áthelyezte kezét Deku szeplős arcára, és lehunyva szemeit egyszerűen megcsókolta.

Ajkait erőszakosan tapasztotta a szájára, mintha csak éhezne rá, mintha egész eddig visszafogta volna magát és csak most adódott lehetősége lecsapni a zsákmányra. Nyelvével végigszántott a fiú felső ajkán, majd elválva tőle el akart lépni, mintha menekülni akarna a reakció elől, melyet csókja váltott ki, mint azonnali visszautasítás, eltaszítás, rettentő harag.

Mit is gondolt, mikor megcsókolt egy másik fiút, mi lesz a vége?

Azonban Deku kinyújtva kezét azonnal visszahúzta magához, megakadályozva, hogy Bakugou elmenekülhessen. Nem engedte el, tulajdonképpen soha többé nem is akarta. Arca vörösen izzott, de többé nem sírt. Végül elérte célját. A könnyek eltűntek, a nap sugarai és az ajkai érintése felszárították. De akkor miért nem hagyja most már menni?

- Kacchan, mit művelsz? - kérdezte Deku, Bakugou kezeit szorongatva próbálta kerülni tekintetét.

Az elutasítás. Itt is van. Hamarosan szembe csapja, szíven üti, összetöri, talán bele is hajítja a hullámok közé érzéseit, az idióta érzéseit, amit iránta táplál. Természetesen eleve erre számított. Akkor meg miért ennyire nehéz? Miért nehezebb, mint szembe szállni egy ellenséggel, miért fáj ezerszer, talán milliószor jobban?

- Nem tudtam visszafogni magam. Olyan boldog voltál, aztán hirtelen elsírtad magad, nem értem... - Mérgesen meredt Dekura és maga is könnyeit tartotta vissza. - Mégis miért szeretlek ennyire? Miért, szaros Deku, miért pont te? Olyan nehéz, szinte utálom ezt az érzést. - Szinte kiabált, de rájött, hogy a többiek is meghallhatják szavait, akik a hajó alsó emeletén tartózkodtak. Halkan folytatta vallomását, tudva, hogy hatalmas hülyeséget csinál. Miért mondja ezt annak a személynek, aki utálja őt? Amihez természetesen minden joga megvan. Ám abban a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelte. Abban a pillanatban csak el akart mondani valamit, ami mindig is ott lebegett köztük, s mely ezidáig is emésztette belülről, most pedig végre szabadon engedve szavakká formálhatta.

- Szeretlek. Annyira, hogy úgy érzem, belepusztulok. Annyira, hogy az szinte már éget. Utálom, hogy ennyire szeretlek. Nem tudom visszafogni, nem megy. Túlságosan fáj. - Hangja elcsuklott, majd a tengerbe veszett. Olyan volt, mintha eddigi legnagyobb, féltve őrzött titkát a hullámok közé vetette volna, otthagyva kiszolgáltatottan, azzal a céllal, hogy végül elnyelje a végtelen víz.

Talán, miután elsodorta, enyhülni fog ez a rettenetes fájdalom? Kérlek, enyhüljön.

Deku hirtelen egy lépést tett felé. Eddig csupán egyetlen lépés választotta el őket egymástól. Most már ennyi sem maradt. Semmi. Megtörte a határvonalat, eltűntette a köztük lévő űrt, akármi is volt a célja, Bakugou csak őt látta, semmi mást ezen a világon. Nem is akart volna bármi mást látni rajta kívül, vagy érezni, érinteni, soha semmi mást. Ő pont elég. Több, mint elég.

A fiú teste az övéhez simult, a homlokát finoman a homlokának döntötte, és elmosolyodott. Valahogy nyár illata volt, ötlött Bakugou eszébe, amikor hirtelenjében ráébredt, hogy kezei még mindig a kezeit szorongatta. Pont jó helyen is volt ott.

- Ne fogd vissza a visszafoghatatlant. Csak engedd szabadjára - suttogta Deku. - Kacchan, nem értek veled kapcsolatban egy csomó mindent, tudod? De azt mindig tudtam, hogy én ismerem a legjobban az érzéseidet. Minderről viszont fogalmam sem volt. Pedig bár elmondtad volna hamarabb. Bár ne szenvedtél volna ennyit. De soha, soha többet nem kell, ígérem. - Majd megcsókolta. Ezúttal finoman érintették egymást ajkaik. Deku lassan elhúzódott, hogy rámosolyoghasson, mikor azonban meglátta Bakugou halványan vörösödő arcát, egyszerűen újra megcsókolta.

Együtt harcoltak. És végül együtt győztek.

Talán ez volt az, ami ilyen erővel törte át az elmúlt évek során épült gátat kettejük között. S a tenger hullámai nem elmosták érzéseiket, hanem végre a helyes partra sodorták azokat.

- Idióta Deku, ha nem tartod be az ígéreted, megöllek - fenyegette Bakugou, mire a fiú csak elnevette magát és helyeslően bólintott. - Gyere, most már tényleg menjünk le - mondta, miközben kezük egy pillanatra sem eresztette el egymást.