Harapni lehetett az éjszaka csendjében útra kelő, nyári szellő édes, hűsítő zamatát. A földig érő ablak mint minden éjjel, most is sarkig nyitva volt. Hiába zengték monoton meséjüket a rózsaszín égboltról és a felhőtlen boldogságról a tücskök és a kabócák, Louis szemeire már órák óta nem jött álom. Imádott nyitott ablaknál aludni, az éjszaka édes hangja mindig nyugalommal töltötte el a szívét.
És most mégis... órák óta forgolódik már. Tudja, aludnia kellene, mert másnap dolgozni fog már reggeltől, ő mégsem álmos. Egy cseppet sem. Pedig jó ideje nem jutott már el a stúdióba, a vírus okozta kalamajka miatt. Jó lenne, ha nem lenne olyan holnap, mint a mosott szar.
A selyem ágyneműt dühösen markolja fel maga mellett a hátán fekve, majd kinyitja a szemeit. Egy hatalmas sóhajjal nyugtázza a pillanatot: a mai alvásnak lőttek. Felkönyököl, ingerülten a hajába túr, és igyekszik nyugodt maradni. Nincs értelme dühösnek lenni. Volt már ilyen. Nem nagy ügy. Üres ágyban hánykolódni az éjszaka közepén? Tök rendben van. Na ja.
Kell egy cigi.
Feltápászkodik és körbe néz a szobában. A telihold lágyan világítja be a hatalmas hálót. Tulajdonképpen szereti a júniusi éjszakákat. Ha jobban bele gondol, egész hangulatosan tündököl a Hold fényében minden, ami körülötte van. Valahogy mégis egy szívbe markoló dallam jut eszébe erről a pillanatról.
"Semmi sem ébreszt fel jobban attól, mint amikor egyedül kelsz fel..."
Hát igen... ez a pár szó az utóbbi időben sokadjára is, újabb és újabb értelmet nyert. Talán sokkal többet jelent most, mint mikor megírta ezt a dalt. Ezért is ez a kedvenc száma az új albumáról.
Lassan áll fel, felmarkolja a telefonját az éjjeli szekrényről, majd a terasz felé sétál. Jól esik mezítláb a hűvös kőre lépni, a papucsát sem veszi fel. Kiérve ledobja maga mellé a készüléket, közelebb húzza a hamutálat, majd lehuppanva egy kinti fotelbe, végre rágyújt. Csattan a cigis doboz a dohányzó asztalon, ahogy lemondóan eldobja. Hátra dől és mélyeket szív a cigijéből. Sűrűket pislogva, a fejét csóválja. Fáradtan hajtja hátra a fejét. Így pont látja az összes rá kacsintó csillagot az égen. Nevetnek, mintha ők nem tudnák, hogy milyen egyedül lenni.
Persze, hogy nem tudják.
Akarva-akaratlanul egy újabb dallamot suttog a fülébe a szél.
"Azt ígértem, egyszer vissza hozok neked egy csillagot. Elfogtam egyet és megégette a tenyerem."
Erre a dallamra mosoly kúszik a fiú arcára, a szemei a csillagokat utánozva tündökölnek és a karjaiban gyengéd bizsergés árad szét. Na jó, ezeknek az érzésének itt nincs most helye. Hagyjuk ezt.
Szomorú emlékek mossák el a pillanatot, majd a fejét csóválva lassan engedi el a tüdejéből a füstöt.
- Mintha nem lenne már így is elég elhullott csillag az égboltodon - morogja hangosan, keserű vigyorral az arcán, majd indulatosan nyomja el a csikket a hamutálban.
Hogy juthatott idáig? Már megint rá gondol. Teljesen feleselegesen. Meg kellene szoknia már végre az életét. Hiszen lassan harminc éves az isten szerelmére! Miért olyan átkozottul nehéz mégis mindez? Talán egyszer eljön a megfelelő hely és a megfelelő idő, hogy legalább...
Picsába az egésszel...
Dühösen pattan fel, már indulna vissza a házba, amikor egy szörmókkal találkozik össze az ajtó előtt.
- Cliff, szia - suttogja, miközben letérdel mellé és átölelve vakargatni kezdi a fülét - bejössz velem? - kérdezi a kutyától.
Cliff elfordítja a fejét, majd a fotel felé indul, ahol korábban a fiú ült. Louis követi őt a szemeivel, de nem érti, mit szeretne. Cliff meglöki az orrával a fiú telefonját, amit a fotelben felejtett.
- Ó, köszi, haver! Nem is értem minek hoztam ki. Ki keresne az éjszaka közepén? - szól a fiú, majd megfogja a telefonját és elindul befelé. - Gyere, Clifford! - hívja a kutyát vissza fordulva, aki komótosan követi őt.
A kanapén telepednek le mindketten. Cifford Louis ölébe hajtja a fejét, majd egy beletörődő morgással jelezi, hogy jól érzi magát.
- Igen, tudom. Imádlak, te is szőrmók!
Louis belefeledkezett a kutya simogatásába, a telefonja rezgése térítette magához. Egy üzenete érkezett.
Lottie: H Londonban van. Láttam ma délután futni. Csak gondoltam szólok. xoxo
A fiú egy másodpercre még levegőt venni is elfelejt.
Szóval hazajött. Tényleg nem maradt sokáig most sem. Nem! Biztos, hogy nem miatta jött haza. Az pedig, hogy tartja a 'két hetet', kizárt. Csúnyán össze vesztek, biztos benne, hogy Harry nem tud ezen csak úgy túl lépni. Louis értetlenül megforgatja a szemeit. Úgy döntött, hogy válaszol a lánynak.
Louis: És miért az éjszaka közepén szólsz?
Lottie: Mert mostanáig agyaltam, hogy szóljak-e.
Louis: Értem. Köszi. Akkor most már aludhatsz :)
Lottie: Szerintem miattad jött haza.
Louis: Szerintem meg nem. De mindegy is, aludj, Hugi! Szép álmokat!
Lottie: xoxo
Louis lassan lerakja a telefonját a dohányzó asztalra és Clifford-ra néz. A szíve hevesebben ver és melegség járja át a testét. A kutya simogatást kérve a tenyerébe dugja a fejét.
- Hazajött, Cliff - dörmögi a fiú. A hangjában a csalódott magányosság és a reményteli vágy hangja mosódik össze.
A kutya válaszul csóválni kezdi a farkát.
- Örülsz neki, mi?! Gondoltam, te kis áruló. De van egy rossz hírem, Pajti. Biztos, hogy még egy darabig nem fog játszani veled. Mert utál engem. Szóval... nincs túl sok esélye annak, hogy találkozzatok. Értesz engem? - kérdezi a fiú megbánó, szomorú szemekkel.
A kutya hátat fordít és összegömbölyödve a kanapé túlsó végében fekszik le.
- Szuper. Most már te is utálsz.
