Harry, mint minden nap, most is későn kelt fel. Nem volt könnyű az elmúlt egy hónapja. Amúgy is rettenetesen nagyra nőtt már a lelki teher a vállán, de most különösen nyomasztó napjai voltak. Mielőtt LA-be utazott volna a tűntetésre, csúnyán össze kaptak Louis-val. Nem, nem tud rá haragudni, de néha egyszerűen... annyira bántó tud lenni!
Reménykedett benne, hogy abban a két hétben, míg kint van, Louis keresni fogja, de nem így történt. Tényleg bántó volt, amiket mondott. Így is nagyon nehéz együtt élni ezzel az egész helyzettel, az epés megjegyzések egyáltalán nem hiányoztak. Minden egyes pillanat, amikor Eleanor-al látja, vagy tudja, hogy vele van, keserűséggel tölti el. Akkor is, ha tudja, hogy mindez csak színjáték és ez az egész csak őt és Louis-t védi. Nem számít. A tényeken nem változtat. Ilyenkor nem az ő karjaiban van Louis és nem látja a mosolyát sem. Nem szeret osztozkodni. Legalábbis, ha Louis-ról van szó, semmiképp. A két hetes szabály is az ő ötlete volt. Nem bírna ki többet Louis mosolya nélkül. Nincs semmi a világon, ami ettől boldogabbá tenné.
Ezt a napot pihenésre szánta. Nem tervezte, hogy bárkivel is beszélne, de azért mint minden nap, ma is volt futni. Az edzés fontos. A monoton ütem pedig segít egységbe hozni a testét és a lelkét.
A lelkét.
Néha már azt érzi, hogy kezd érzéketlenné válni. Jó ez nem teljesen van így, de az biztos, hogy az elmúlt tíz évben meg kellett tanulnia azt, hogy nem feltétlenül egyszerű az, ha igazán szeretsz valakit. Az ember azt gondolná, hogy ha van valaki, akivel úgy passzoltok egymáshoz, mint a borsó meg a héja, ha annyira szeretitek egymást, hogy tűzbe mennétek a másikért, akkor az elég. Hát... sajnos nem mindig.
Az egész nagyjából tíz éve kezdődött. Harry először nem tudta pontosan mire vélni Louis furcsa közeledését. Nagyon jó barátok voltak. Aztán egyszer csak minden megváltozott. Amikor egyszer úgy nézett a kék szemeivel vissza rá a fiú, hogy az egész teste beleregemett, nos... akkor már nem volt vissza út. Halálosan bele szeretett Louis-ba. Szinte még gyerekek voltak, mégis, forrt közöttük a levegő, bárhol egy légtérben találták őket. Persze igyekeztek nem tudomásul venni mindezt, de mindketten tudták, hogy ez valami több, mint egyszerű barátság. Először saját maguknak sem merték bevallani, hogy mi is ez az egész. Harry nem tudta eldönteni, hogy Louis-nak egyáltalán van-e halvány fogalma arról, hogy mennyire őrületesen csábító már a puszta közelsége is... rátéve erre még pár lapáttal, Louis rendszeresen játszott Harry göndör tincseivel, amivel egyébként az őrületbe tudta kergetni őt, hiszen annyira imádta. Persze Harry ezt sokáig nem mutatta ki.
Aztán történt valami. Nem bírta tovább ezt az helyzetet. Fogalma sem volt róla, hogy Louis csak játszik vele vagy tényleg ő is érez valamit? Így muszáj volt tisztázni. Sokáig csak álmodozott arról, hogy mi lenne, ha végre csak simán kimodaná, hogy mit érez, és hagyná, hogy nemes egyszerűséggel csak történjenek a dolgok.
Végül rászánta magát. Élete legnehezebb pár pillanata volt, amikor végre meg tudott szólalni, de szerencsére nem kellett sokat beszélnie, mert Louis egy csókkal belé folytotta a szót.
Minden tökéletes volt. Az ajkai az övén, az áramütésszerű, varázslatos bizsergés, ami szétáradt a testében, a forróság a mellkasában, a vadul kalapáló szívverése és Louis kezei a tarkóján, ahogy a csókba húzza őt. Azt érezte, soha nem kell más.
És most még is egy tök üres házba ért haza, Louis sehol, és totálisan bonyolult lett minden. Amikor még elkezdődött ez az egész közöttük, akkor még minden annyira más volt. Könnyebb. Vagy csak kevésbé vették komolyan a dolgokat? Mindegy is.
Átrágta már ezerszer mindezt. Mérlegelt és megéri Louis-ra várni. Hiszen mi mást tehetne az ember, ha őrületesen szeret valakit?
És igen... egy pici szerelem is jobb, mint a semmi...
