Rottyan, kottyan

Értessz? Én se

Mindenki azt hiszi, hogy sajnáltatni akarom magamat... Lehet, hogy igazuk van. Nem tudom.
Már semmit sem tudok...
Nekem semmi sem szokott összejönni. Vagy én rontom el, vagypedig hozzám fűzhető gondok miatt történik, a számomra rossz vég.
Annyira lecserélném ezt a szájtartást egy hitelesebbre, de nem megy. Már kínomban mosolyognék..?
Fog engem szeretni valaha valaki? Nem hiszem...
Nem érdemlem meg? Pedig, én is olyan vagyok, mint a többiek. Ugyanannyira megvan a jogom szeretve lenni...
- Hé, szeretnél ma segíteni nekem tanulni? - kérdezi, kissé zavartan egy osztálytársam.
Tényleg hozzám szólt. Ennek örülök, ezért őszinte mosolyt veszek fel.
- Persze.
Együtt vagyunk kollégisták, egy tanulószobába járunk. Könnyen mellém tud ülni.
Ez most kicsit boldogabbá tett...
De, tudom, hogy még ő sem akar tőlem semmit sem. Annyira rossz, hogy felfogom ezt... Általában, hozzám sem szól. Biztos, mert csendes vagyok, igaz?
Neked nem fájna, ha mindenki maximum csak kellékként tekintene rád, ha tekint is valahogy?
Még utálni sem utál senki. Jó, ez persze nem baj. Bár, lehet, hogy mindenki utál, csak megtűrnek és nem mondják...
A szobában is, amiben lakom... Van 3 másik ember is rajtam kívül.
Szerintem zavarom őket néha. Szerintem össze is beszélnek ellenem. Előbb-utóbb ki fognak dobni az ablakon éjszaka. Én nem bánom, ha meghalok benne.
Egy párszor elgondolkodtam már azon, hogy mi a teljesen fájdalommentes öngyilkosság eszköze. Mindig a gyógyszer jött eredményül, de az nem biztos halál, szerintem... Ezért, nem is próbalkozom.
Talán, ha egyszer már tényleg annyira nem bírom, nem fog érdekelni a fájdalom.
Egyszer már kipróbáltam, hogy milyen lehet megfojtani magamat. A törülközőmmel csináltam, a tükör előtt. A családom szerintem nem is érdekelte volna, ha véletlenül tényleg megteszem.
Majdnem sírtam, mivel végig az kattogott a fejemben, hogy értem senki sem fog sírni. Hogy senki sem fogja sajnálni a dolgot. De, mi van, ha mégis?
Ha az egyik testvéremet, tényleg érdekelné, hogy meghalok? Hiába szólítgatott volna, a fürdőszobába belépve csak összeesve talált volna.
Lehet, hogy amiatt, mert már annyira nem érdekeltek a dolgok, de nem volt annyira szörnyű az a pár másodperc fojtogató érzés. De, ennek ellenére, senkinek sem ajánlom az önygilkosságot.
Szörnyű, mivel elveszted az életed, amit még nem muszáj. Bár, felfogás kérdése.
Ha annyira magad alatt vagy, beszéld ki egy jó barátodnak, vagy egy idegenebb embernek, akiben megbízol és a Facebook-ról ismerted meg. Lehet, hogy nem sokat segít, de hátha.
Belépek a szobába, de annyira érzem a miattam keletkezett nyomott légkört, hogy legszívesebben én magam ugranék ki az ablakon.
Mindig, mikor nyitva van, szinte hívogat engem, hogy leessek a tetőre, vagy az udvarra.
Ezért utálok körülötte legyeskedni, mikor nyitva van. Félek, hogy eluralkodik rajtam valami és kiugrom innét...