Rottyan, kottyan

Pezsdítő

Ma nagyon nyomott hangulatban vagyok. Miután tegnap visszamentem a szobába, inkább bocsánatot kértem és rajzolgattam.
Nem akartam velük érzékeltetni, hogy kibaszottul rosszulesett az, amit tettek.
Szerintetek mi a rosszabb: a csalfa, reménytelen remény vagy a reménytelenség, mikor még egy kis fény sincsen? Én inkább az elsőre szavazok. Felemelnek, aztán visszadobnak... Milyen szörnyű.
Ma is tanulnom kell egy osztálytársammal. Sajnos, most nem vagyok olyan hangulatban, ezért kissé nehézkesen megy.
Mintha narkóztam volna, vagy valami. Borzalmas ez az állapot. És, mikor gyorsítanék magamon, nem megy. Fel kéne magamat pörgetni egy kicsit, így ezután.
- Mi a baj? Olyan... furcsa vagy most. Történt valami? - kérdezi, a segítségemet igénylő.
- Neemm... tuddoomm... - mondom inkább ezt.
Teljesen megértem, ha nem kedvelnek! Csakis ezért nem akarom elmondani...
Felkéredzkedek a tanártól, a szobámba. Nagyon lassan mozgok... Nincs kedvem élni sem.
Miért teszik ezt velem? Miért teszi ezt akárki akárkivel?
Mintha valami fekete foltot láttam volna mozogni mellettem... Nehogy hallucináljak, még sosem csináltam...
Szerintem, kezdek megbolondulni. Na nem baj, valakinek ezt is meg kell tennie...
 Nem vagdosom magamat, ilyen eszembe sem jut. Csak egy kicsit karcolgatom magamat. Mikor ilyen lelassult hangulatban vagyok, vagy annyira rosszul, ez segít. Olyan leszek, mintha nem történt volna semmi. Vérezni sem vérzik, nem is fáj. Csak abban a pillanatban érzem egy kicsit, meg utána látszik körülbelül 1 hétig a karcolás, de semmi több.
Szertintem ezzel nincs még olyan nagy baj, de ki tudja. Erre biztosabb választ csak egy pszichológustól lehet várni.
"Figyelmet akar..."
"Fél meghalni.."
"Sajnáltatja magát..."
Gondoljátok ezeket, igaz? Igen, egyelőre félek meghalni, mivel nem szeretem, ha nagyon fáj.
Igen, lehet, hogy figyelmet akarok, de nem mindenkiét. Csak annak a figyelmére vágyom, akit érdeklek is.
De, mivel ilyen nincs, esélyem sincs arra, hogy valaha beteljesüljön a vágyam.
Viszont, sajnáltatni nem szeretném magamat. Tudom, hogy vannak nálam sokkal rosszabb helyzetben. Ezzel tisztában vagyok, viszont én is ember vagyok, és önző. A saját fájdalmamat szeretném megélni.
De, az a kár, hogy másét is megszoktam és, mivel az enyém nem érdekel senkit sem, az övéké fontosabb... még nekem is.
Előveszem a késemet, nézem egy kicsit. Nem hiszem el, hogy már megint itt tartok. Legalábbis, legszívesebben ezt mondanám, de tudtam, hogy megint ez lesz...
El is kezdem azt, ami fáj, de egyre jobban érzem, hogy a nyomottságom elillan. Direkt olyan helyen csinálom, ahol senki sem látja majd, a vállamat karcolgatom.
4 karc, hosszú, mindkét vállamon egy-egy x... Bőven elég volt ahhoz, hogy ismét az életben érezzem magamat! Azt hiszitek ez csak sajnáltatás? Ó, nem... Ez sokkal több annál! Ez egy kibaszott TRAGÉDIA! Ez az ÉLETEM...
A késemet visszadobom a szekrénybe, a könnyeimmel küszködve. Ám, ez nekem nem jött be, elkezdek sírni, a könnyeimet törölve. Szipogni sem merek, meghallják az emberek. Csak a könnyeim hullanak, sebeim sajognak.
Jó, befejeztem. Visszaváltok epikába és próbálom a sírást is abba hagyni.
De, itt nem állok még meg. Attól, hogy megtöröltem a szememet, nincs minden rendben. Vissza kell mennem a tanulóba, hogy segítsek az osztálytársamnak.
Háá... Elmosolyodom, látom magamat a tükörben. Milyen szép vagyok...
Na, mehetünk is vissza, há há! Már... Teljesen jól vagyok.  Szinte ugrálva megyek vissza oda, ahonnan elindultam. Senki sem lepődik meg, hogy most teljesen jól vagyok.... Ez olyan tipikus.
Hoztam egy füzetet is, hogy jobban tudjak segíteni neki. Ki is nyitom ott, ahol...
VÉR A FÜZETBEN?! EZ MEG... - kerekedik ki a szemem picit, majd eltűnik a folt.
Nem is volt itt. Ha ha, milyen hülye vagyok...
- Na, folytassuk! - mosolyogtam rá.

***

3 nap telt el azóta, és még mindig nem beszélek velük. Ez szomorú lenne? Én nem érzem annak. Inkább elkerülöm a problémákat, minthogy bármit is tegyek. Nem akarom velük megbeszélni...
Legalább hallucinációm se volt azóta a véres dolog óta. Vajon mitől lehetnek ilyeneim..? Áh, inkább nem is érdekel. Ha biztosra akarnám tudni, pszichológushoz kellene mennem, de én nem mehetek oda.
Tudom, hogy nem ítélkezhet, de... Mi van, ha mégis azt teszi, amit mindenki más? Mindenki csak ítélkezik felettem, mert ilyen vagyok, amilyen. A pszichológus... mitől lenne másabb?
Óh, ne... Egyre jobban elkap a sírhatnék. Pont az iskolában? Miért..?
Az órán nem a megfelelő választ mondom, a tanár pedig kijavít. Ismerős helyzet, igaz? Nagyon kedvesen mondja, nem hibáztat engem, hogy nem tudom a választ, de, nekem ez rosszulesik akkor is.
A könnyeim majd' potyognak, de nem sírok. Nem akkora tragédia, hogy hülye vagyok, csak egyszerűen rossz, hogy nincs igazam.
Most, az utolsó órában, viszont a könnyeim potyognak, a hangomat alig tudom visszafogni.
Nem értem és nem is tudom megoldani a feladatot, hiába próbálom és próbálom. Miközben, az elmondottak alapján, olyan egyszerű. Miért vagyok ennyire buta és béna..?!
Miért nem érthetek semmihez sem?! Miért van ez..?
Takarom az arcomat, törlöm a szememet, hogy a tanár se vegye észre a dolgot. Szerencsémre, nem teszi szóvá, mégha látja is...
Borzalmas volt ez a napom... Olyan lassúnak érzem már megint magamat. De, miért? Én nem akarom ezt...
Ez olyan rossz... Nem kéne még elmúlnia, az előző hatásának.
Beérek a szobába és, szerencsére, nincs bent senki. Megpróbálom gyorsan elintézni a dolgot, el is kezdem, de...
Hirtelen benyit az, aki azt mondta, hogy pofán vágna.
Kerek szemmel néz rám, eleinte, majd átvált mérgesbe, becsukja az ajtót és odajön, miközben felém nyúl.
- Tedd le! Ne tedd ezt maga...
- NEM KURVÁRA MINDEGY NEKED, HA ALAPBÓL UTÁLSZ?! - szakítom félbe, kiabálva, miközben eltettem a késemet.
Hirtelen meglepődik, majd kissé visszafogja magát.
- Kihallgattál minket, te kis csicska?! - lök meg dúrván és mérgesen, én pedig elesek és a mosdókagylóba vágom a fejemet.
Látok... hajat, feketét... De, az enyém barna. Mi ez a haj itt össze-vissza?
Háá... Mindegy. Ez a rohadék éppen belém rúg, nincs időm ezzel foglalkozni.
Elkapom a lábát, kirántom alóla, így pedig elesek. Ő nem olyan szerencsés, mint én. Bár... Szerencse, hogy nem a halántékomat vágtam be, és még mindig élek..?
Igazából, nem tudom, hogy meghalt-e. Lehet csak elájult.
Itt ülök mellette és nézem az arcát. Bakker, hogy lehet egy szörny ilyen szép..?
Úgysem tudja, ha hozzányúlok a testéhez, nem?
Igen, egy borzalmas ember vagyok... Eszméletlenné tettem, majd megfogdostam egy embert. Kielégítettem a vágyimat. Az aberrált vágyaimat...
Há... Remélem nem halt meg. Mármint, ha meghalt, akkor megtatálják rajta az ujjlenyomataimat, nem?
Igazából, nem is nagyon érdekel. Nekem is kell egy kis szórakozás, akkor is, ha bolond vagyok.
Felkelek a kis móka után és üresen tekintek rá. Itt hagyom a picsába, mert nem érdekel, hogy mi lesz vele. Tőlem aztán még javítóba is kerülhetek.
Dögöljön meg! Azt hitte, hogy nem hallom vissza, amiket mond?! Azt hitte, nem látom a tekintetét?! Azt hitte... nem látom, hogy mi mindent csinál a hátam mögött..?!