Rottyan, kottyan

Hazugság

Kissé idegesen nézek a szobatársaimra. Érzem, hogy nem kedvelnek, de ez van. Belementek, hogy egy szobában lesznek velem.
- Hé! Szeretnél beszélgetni? - néz rám az egyikük.
Micsoda? Komolyan ezt akarják? Biztos, hogy csak zavarnám őket. Nem baj, mert ŐK ajánlották fel, nem én furakodtam közéjük.
- Persze... - mosolyodom el, kissé zavartan.
Lepakolom a táskámat, iszom pár korty vizet, majd az ágyamra ülök.
- Volt valami téma? - kérdezem, érdeklődve.
Egymásra néznek és gondolkodnak.
- Csak úgy véletlenszerűen beszélgettünk dolgokról - mosolyog az egyikük.
Bólintok, jelezve, hogy értem.
Csak azt ne kérjék, hogy magamról beszéljek, mert nem tudom, hogy mi olyat mondhatnék...
- Mesélj egy kicsit! Nem is tudunk rólad semmit, olyan csendes vagy... - legyint felém az, aki közéjük hívott.
Hogy tudtam, hogy ez lesz. Bár, kicsit jó dolog, hogy érdeklődnek irántam, nem?
- Hát... Mit szeretnétek tudni? - kezdek bele, zavartan.
- Mit gondolsz rólunk? Hangosak vagyunk neked?
Az egyikük elkezd hangosan röhögni. Biztos, hogy direkt csinálja...
- Nem, nem vagytok azok... Főleg azért nem érzékelek belőle semmit, mert általában nem itt szoktatok lenni, hanem átmentek másik szobába...
Olyankor meg sírni szoktam. Főleg, mióta tudom, hogy 3 óránál többet vagytok ott, ha egyszer átmentek.
Összekuporodom általában és minden rosszra gondolok. Nem akarom azt tenni, de minden hülyeség akkor szokott a felszínre jönni és nagyon elkeserítenek a dolgok. Borzalmasan érzem magamat és az üresség, amit érzek a mellkasomban, hirtelen teljesen felemészti az agyamat, meg úgy az egész testemet.
Áh... Ez most mindegy, nem igaz?
- Jaj, igen! - nevet az, aki eddig nem szólalt meg. - Nem szeretnénk téged zavarni, ezért itt hagyunk.. Bocsi, de nem is tűnsz olyannak, aki szeretne a többiekkel lenni - vigyorog kínosan.
Kacagok, mivel rátapintott.
- Hát igen... De, nyugodtan beszélhettek velem attól. Én csak a nagyobb csoportokban nem tudok szinte megszólalni se - vallom be nekik.
Ki kell mennem a mosdóba... Hátha addig bedobnak egy témát, ami engem is érdekel.
Szólok nekik, majd ki is megyek. Most annyira boldog vagyok, hogy foglalkozik velem valaki... Ritkán van ilyen, de most nem tudom eltűntetni a mosolyomat. Túl boldog vagyok...
Visszamegyek és jólesik beszélgetni velük. Normálisnak tűnnek.
Mindig elhagynak azok, akiket megszeretek. Vagy megunnak, vagy én teszek valami olyat, ami miatt már csak ezt tudják tenni. Érzem, hogy ezeket a személyeket is képes lennék megszeretni, kis idővel.
Egyetlen barátom volt eddigi életem során, de elhagyott. Beleúnt a borzalmasan instabil személyiségembe, amit egy kis dolog is összeporlaszt.
Nagyon gyorsan váltakozhat a hangulatom. Van, amikor a semmiért annyira dühös vagyok, hogy nem bírok senki mellett sem megmaradni. Bár, vele sosem viselkedtem úgy...
Én szeretttem őt. Nagyon. Lehet, hogy túlzottan is.
Még most sem vagyok képes utálni őt, hiába minden... Ha 50 év múlva (élek még), eljönne hozzám, hogy segítség kéne neki (és éppen nem fuldoklom, vagy a vérem ömlik ki a testemből), szó nélkül megtennék, sok mindent érte.
Érdekes, hogy egyre jobb a kedvem, mégis ilyeneket suttogok a háttérben? Mármint suttogok, gondolatban.
A tanulás jól sikerült az osztálytársammal. Csak néhány dolgot nem értett. Szerencsénkre, fel voltam pörögve a szobatársaimmal való beszélgetés miatt, így örömmel magyaráztam neki az anyagot, meg ilyesmik.
Ma is beszélgetek velük. Nem hiszem el, hogy tényleg kialakulhat a feltételnélküli kötődés...
Tényleg ilyen jó érzes az, ha valaki csak magad miatt kedvel, akármilyen barom is vagy? Sosem akarom, hogy elmúljon.
Bár, kissé aggódom. Minden elmúlik, így ez is el fog. Az emlékek íze keserűen édes, vagy sós, ha a könnyeket nézzük. Érezheted az ízét, ha annyira sírsz és még a szád is nyitva van. Tudom, hogy morbid és undorító, de ez van... Talán, nem igaz?
Őrülök, hogy egyre közelebb érzem magamhoz a szobatársaimat. Ez alatt a pár év alatt, szerintem jól ki fogunk jönni. Ilyen boldog legutóbb a barátommal voltam.
Ó, amúgy, remélem érthető, hogy ténylegesen csak barátom volt. Jó, igazából, már legjobb barátok voltunk... Na mindegy is. Most nagyon jól érzem magamat.
Nap napot  követi és még mindig jól kijövünk. Tudtam, hogy tartós lesz ez a kapcsolat.
Kimegyek WC-re, ám az egyikük elkezd beszélni, miután becsukom az ajtót.
- Ti hogy bírjátok még mindig ennyire? Én néha már szájba vágnám...
- Hagyd már békén.
- Ne mondd már, hogy te bírod ezt a nyomorékot!
- Nem kedvelem, de nem is utálom. És amúgy is... Jó tanuló, szóval kell a segítsége, ezért jóban kell vele lenni.
Nem hiszem el. Mondjam, hogy sejtettem?
Tudtam, hogy ez csak hamis ábránd. Engem senki sem kedvelhet ok nélkül.
Ez fáj nekem... Nektek talán nem fájna? Azt hittem, hogy lehetnek barátaim. Elhittem, én idióta.
Nem hibáztatom őket és nem is vagyok mérges. Nem okolhatok senkit azért, mert én ennyire szörnyű vagyok.
Nem akarok kimenni a WC- ből, nem akarok a szobába menni. Itt akarok meghalni.
Összekuporodom a mocskos földön és szorítom a fejemet.
- Csak egy gyerek vagyok, aki szeretetre vágyik... Miért nem kaphatom meg? Nem vagyok rá méltó? Nem csináltam semmi rosszat... Csak egy gyerek vagyok, olyan, mint a többiek... Miért? Hogyan? Nem szabad? Nem vágyhatok rá? Kevesebb vagyok? Miért? Hiszen... A gyilkosokat is szereti valaki. Akkor, engem miért nem mentenek meg..? - suttogom ezeket, elfojtott hangon, miközben a könnyeim maguktól ömlenek.
Szerencsére, csak reggel van az, hogy nagyon járkálgatnak ide, akkor is csak 7 óra körül.
- Fáj... Miért nem mentenek meg? Másokkal azt teszik. Velem miért nem? Rám, miért nem figyel senki? Ha meghalnék... Nem halhatok meg..! Megmutatom, hogy én lyukkal... a mellkasomon is... élni fogok...