Strange Love [M.C]

02.

Már fél órája sétáltam, s a táskám kezdett nehéz lenni. Az agyam csak kattogott. Egyszerűen nem bírtam kiverni a felemből a hangját. „Michael Clifford, én lettem az áldozatod, Alexa, Clifford, az áldozatod, Alexa..."

- Végre! - Sóhajtottam, a kapunkhoz érve.

Senki sem volt otthon, így felrohantam a szobámba, s az ágyra rogytam. Tudtam, hogy nem engedhetem közel magamhoz. Nem ismétlődhet meg a múlt...

2013. 06. 21.

A 15. szülinapom volt. A barátom áthívott magához. Gondoltam, hagyom anyut, tortát sütni, így átmentem. Boldogan sétáltam a járdán, a virágos ruhámban. Mikor odaértem, megnyomtam a csengőt, Steen kinyitotta az ajtót. Rögtön a nyakába ugrottam, s csókcsatába kezdtünk. Hozzányomott a falhoz, s simogatni kezdett. Leállítottam, de tudtam, hogy nem adta fel... Felmentünk a szobájába filmezni. Eléggé unalmas filmet választott, amin bealudtam. Arra ébredtem fel, hogy fehérneműben vagyok Steen ágyához kikötözve. Kiabáltam, ordítottam, de semmi. Egyszer csak ő lépett be. „Nyugi Cica, élvezni fogod". Segítségkérésemre továbbra sem reagált senki. Ő, akkor, ott. megerőszakolt...

Reggel az órára keltem, rémálmaimból. Mire feleszméltem, patakokban folytak a könnyeim. Féltem. Nem akartam, ezt újra átélni. El akartam mindenkit üldözni magamtól. Ezért lettem ilyen. Egyedül Grace fogadott el, így.

Álmomba újra és újra átéltem azt a napot. Életem legszörnyűbb napját. Azóta utáltam a szülinapom. Gyorsan lezuhanyoztam, majd belenéztem a tükörbe. Ott láttam, egy megtört lelket, egy ribancot. Tudtam, nem az én hibám, de magamat büntettem. Egyszerűen fájt. Elkészültem a sminkemmel és a többi cuccal, majd rájöttem, hogy még van időm reggelizni. Leszaladtam a konyhába, s ott találtam anyut. A korházban dolgozott, így ritkán láttam.

- Jó reggelt, kicsim!

- Reggelt!

- Kérsz reggelit? - Kérdezte, kedvesen.

- Igen, egy pirítóst. Köszi!

Betakarítottam a reggelit, majd elköszöntem anyától, s elindultam a suliba.

Mikor beléptem, valahogy erősebbnek éreztem, a lenézést. Mintha tudnák. Tudnák, hogy mi történt. A szemem megtelt könnyel, s éreztem, ahogy egy könnycsepp végigszalad az arcomon.

- Alexaaaa! - Hallottam Grace kiabálását a hátam mögött.

- Szia! - Erőltettem magamra egy mosolyt.

- Szia! Jól vagy? - Kérdezte aggódóan.

- Persze, de elkésünk. Gyere! - Még soha sem látott sírni, s éreztem, ahogy sajnált, de nekem erre nem volt szükségem.

Dupla matekkal kezdtünk, ami maga volt a szenvedés. Sohasem értettem a matekot. ráadásul a figyelmem sem terelte el. Ezek után irodalom, amin aludni tudtam volna. Valami könyvet elemeztünk, de már a cím se rémlett. Nem csoda, hiszen üvöltő zenével próbáltam kiverni a 15. szülinapomat a fejemből. Pedig annak már két éve. Grace megrázta a kezem, mire kérdően néztem rá. Rámutatott az órarendemre, mert tudta, úgysem fogom kivenni a fülhallgatóm és szólalok meg. Tesi, szuper.

Megvártam, még mindenki átöltözik. Nem szerettem mások előtt öltözni. Ők folyton csak a hegeim nézték. Felvettem a hosszú cicanadrágot, a pólót, s egy pulcsit. Így rejtve voltam az emberek elől. Mikor kikászálódtam, a többiek indultak futni. A tanár üvöltött velem egy sort, hogy folyton kések. Túlságosan felidegesített. Max hangerejű zenével indultam neki a négy körnek. Közben minden a fejemben volt. A tanár, Steen, Ő és minden, ami bántott. Minden bántó tett és szó.

Csak futottam és futottam. Nem érdekelt semmi. Oldalra néztem, s megláttam Őt a lelátón. Engem nézett, s mosolygott. Éreztem, ahogy szívem hevesebben ver. A következő pillanatban már a földön terültem el. Nem érdekelt, hogy nevetnek, csak sírtam. Tudtam, hogy semmi sincs jól. „ Miért jött ide? Miért találkoztam vele? Miért?" A következő pillanatban egy Converse cipőt láttam mellettem, majd éreztem, ahogy két kéz felhúz.

- Jól vagy? - kérdezte valaki, de arca homályos volt könnyel telt szemeim miatt.

- Nem mindegy? Úgyis csak bántani tud mindenki! - Rivalltam rá az idegenre.

- Alexa, ki bántana?

- Tudod a nevem? - Kérdeztem meglepődött arccal, s tudatosult bennem. Ismertem ezt a hangot. - Michael?

- Igen, bár a Mickeyt jobban szeretem. - Nevetett fel. - Fel tudsz állni?

- Persze - Mondtam, próbáltam felállni, de nem ment.

- Azt hiszem, megrándult a bokád. Beviszlek az orvosiba.

- Betalálok egyedül is! - Löktem el magamtól.

- Azt elhiszem, de nem jutsz el addig.

- Jó. - Válaszoltam flegmán, de nem néztem rá. Éreztem, ahogy az arcom tüzel. Nagyon jól esett, ahogy aggódott értem.

Az orvosi előtt leültünk, s megmondtam neki, hogy maradjon itt. Beléptem a hófehér szobába. Velem szembe egy hatalmas ablak volt kinyitva. A szoba közepén egy ágy. Attól jobbra pedig egy fehér asztal. Bejött a nővér.

- Mi történt? - Kérdezte, mint ha tényleg érdekelné.

- Elestem, és szerintem kibicsaklott a bokám.

- Ülj fel az ágyra és máris megnézzük. - Mosolygott.

Felültem az ágyra. Megforgatta a bokám, ami nem volt valami kellemes érzés. Ezt nagyjából tíz percig csinálta, majd rájött, hogy tényleg kibicsaklott a bokám.

- Nos, haza tudsz menni gépjárművel?

- Hát, nem hiszem.

- Szüleid?

- Anya dolgozik, de megoldom. - Minden erőmet összeszedve virítottam egy műmosolyt.

- Rendben.

- Akkor viszont látásra!

- Viszont látásra!

Kimentem, s a piros hajú fiú, még ott várt.

- Na, mi volt? - Kérdezte.

- Semmi. Tudnál kölcsönadni taxira?

- Miért? - Nézet rám értetlenül.

- Valahogy haza kell jutnom. - Mutattam a lábamra.

- Hazaviszlek! - Vágta rá.

- Kézben? - Nevettem fel.

- Nem, kocsival. - Tolta elém jogsiját.

- Ahj! Rendben.

- Amúgy, ez itt hagytad. - Nyomta kezembe a telefonom, s kacsintott, amit nem tudtam mire vélni.

Beszálltunk a fekete kocsiba, vagyis engem inkább betettek. Megmondtam a címet. Kiderült, hogy ismeri a környéket. Az út gyorsan és szótlanul telt.

Mikor megérkeztünk leállította a motort. Kiszállt, majd segített nekem is. A kapuig kísért. Ott megálltunk.

- Öhm, köszönöm, hogy hazahoztál. - Nyögtem ki, megtörve a csendet.

- Ugyan, semmiség. - Mosolygott, majd felém kezdett dőli, én pedig hátra. A testem remegett, szívem erősebben vert. Kavarogtak bennem az érzelmek. Kívánta és féltem egyszerre...A következő pillanatban ajkai az enyémre tapadtak. Fenséges érzés fogott el, ahogy telt, vörös ajkai az enyémet kényeztették. „Ne engedd közel!" Szólt egy belső hang. Abban a pillanatban eltoltam magamtól.

Még láttam egyszerre csalódott, s értetlen arcát, majd ahogy tudtam berohantam, s becsaptam az ajtót.

A szobám ajtaja követte. Lecsúsztam az ajtónál a földre. Kitört belőlem a sírás. Hallottam, ahogy beindítja a motort, s elhajt a hatalmas, fekete járművel.