Gondolatok egy bipoláris életéből

Üdv újra depresszió

Régen jártál nálam, már talán el is felejtettem milyen mikor ok nélkül kopogtatsz be hozzám egy ártatlan reggelen. Érzem a szemeimen a súlyt, mintha össze ragasztották volna őket. Súly milyen érdekes, az egész testemen súlyok vannak mikor velem vagy. A lábaimat úgy húzom végig a meleg betonon mintha cementbe öntötték volna, szinte még a hangját is hallom a súrlódásnak. Fázok, félek, elegem van. Tudom a dolgom de nem megy. A pánik rátelepszik a mellkasomra és nem... nem kapok levegőt. Nem akarom, nem akarom, nem akarom. Segítségért kiáltanék, de senki nem hallaná, és ha mégis akkor se tudna segíteni. Az egyetlen dolog amire vágyom most az az alvás, de a szorongásom nem enged.

"Szorongás: pszichológiai betegség, amely a félelmi rendszer maladaptív működéseként definiálható."

Nem akartam emberek közt lenni, sőt megint lemondtam a programomat, mégis menekülnék valakihez valahova. Mikor haza akarsz menni de otthon vagy. Gyűlölöm ezt az érzést. Azt hittem itt már végre meg lesz az otthon érzése. Azt hittem végre elmúlik a halálvágy. Azt hittem végre jól leszek.

Jól is voltam egészen ma reggelig. Sőt mikor felébredtem még madarat lehetett volna velem fogatni, aztán nem történt semmi különös és pukk egy pillanat alatt elkaptál. Depresszió te kurva. Hagyj el végre kérlek. Talán ha beléd szeretnék te is elmenekülnél, de nem tudlak szeretni nem megy. Együtt élek veled, újra és újra befogadlak, megtűrlek, de még ha kínként is élem meg, hogy velem vagy, legalább nem vagyok egyedül.

2020.09,12

Evlyn Roe