Gondolatok egy bipoláris életéből

2021.12.16.

Sajnálni kell minket mondják. 

Már egy éve tünet mentes voltam és most megint itt táncolok a pokol kapujában. Nem érti senki mi történt velem. "Baba aggódok mi a baj?"- kérdi a párom, de a "semmi"-n kívül nem jött más a számra. 

Sírni akarok. Sírni tudnék. Leraktam a gyógyszereim több mint fél évre, de most megint rákényszerültem, a tabletták szorgos szedésére. Lítium. Azt mondta a doki ez nem álmosít, mégis ólomként húzza le a szemem valami amit magyarázni nem tudok. Kaptam gyógyszert az álmatlanságra is, mikor felírta hozzá tette, van akinek már az első este segít. Hát nekem nem. 

Rémálmokkal fűszerezett estét tudhatok magaménak megint. Valaki mentsen meg. Nem bírom ezt a feszülést a mellkasomban. Hiszek a természetes megoldásokban, mégis most azzal áltatom magam, hogy csak a betegség tagadás miatt voltam jól eddig.  

Mit tegyek? Mit tehetek? Pár nap és a gyógyszerek segítenek. Remélem. Lítium. "Ez majd segít. Már évtizedek óta ezzel kezelik a hozzád hasonlókat, csak igyál sokat és ne egyél sósan. Majd elküldelek vérvételre. Hidd el ez kivédi a mély és a magas fázisokat is." Szinte kísért ez a monológ....