Gondolatok egy bipoláris életéből

Medencéző depresszió

-Depresszió. Ahogyan ezt az állapotot elképzelik az emberek nem tükrözi a valóságot. Lássuk csak, hogy is néz ez ki a fejükben? Alanyunk legyen egy 170 centis vékonyka, szőke hajú lány akit Hannának hívnak. -

Hanna fekszik az ágyban. Felkel reggel, de vagy hatszor kinyomja a szundi gombot. Nagy nehezen kinyitja résnyire nagy barna szemeit és lassan realizálja, hogy már megint fel kell kelnie. Kicsoszog a kis bolyhos papucsában, szürke takaróba burkolózva a konyhába ahol a mosatlan tányérok már már a pisai ferde toronyra emlékeztetnek, majd bekapcsolja a kávéfőzőjét, hogy egy kis életet leheljen magába. Előveszi a boldogság tablettáit és fülest dug a fülébe, hogy már most kikapcsolja a fejében a zavarodott zajt ami azt kántálja, hogy feküdjön vissza az ágyba. Miután elfogyasztotta a meleg koffeinbombát vissza döcög a szobájába és magára veszi a legfelső ruhadarabokat amit a szekrényben talál. A bő pulcsija ujját tűrögetve bele bele néz a tükörbe, próbálja nem teljesen ocsmánynak nézni a rá vicsorgó embert. Elindul munkába. A metrón tömeg persze. Az ember undora miatt bevesz egy nyugtatót, és próbál a zenére fókuszálni ami reggel óta bömböl a fülében.

Bent lefutja a kötelező, "hogy aludtál?", "hogy vagy?" kérdéseket és beletemetkezik az irodájában felgyülemlett akták rengetegébe. Az idő mint egy nyugdíjas csiga úgy vánszorog, de végre elérkezik a várva várt déli ebédszünet. Persze Hanna nem éhes, miért is lenne az, hisz a gyomra még mindig az előző napokból felgyülemlett stresszt próbálja emésztgetni, cserébe inkább elszív egy cigarettát, hogy ne érezze teljesen üresnek magát. A füst be tud tölteni rengeteg lyukat a testében, legyen az akár tüdeje akár a szíve ami folyamatosan fojtogatja és sírásra készteti.

Miután végzett ezzel a berögzült rutin művelettel vissza vonszolja magát az irodába és próbálja túlélni a maradék időt.

Hazafele ismét tömött metró és még a tablettái is elfogynak, így a tüdöjéből préseli ki a levegőt, hogy ne jöjjön az a fájdalmas hiperventillálás ami végül a pánik csúcsáig emelné. Már-már remegő kézzel nyitja ki a zárat és olyan lendülettel vágja be az ajtót maga mögött, mintha legalább az orosz hadsereg üldözné. Ledobja a cipőjét és a szűk farmert ami egybe tartotta utált testét egész nap. Ismét a kávéfőző felé veszi az irányt és kikészít pár kekszet, hogy végre valami szilárd is kerülhessen a gyomrába. Kávé, keksz és cigi. Egy boldog és kiegyensúlyozott ember el se tudja képzelni mennyire laktató trió ez.

Miután a lány jóllakott elmegy és lezuhanyzik, hogy lemossa a számára nehéz nap mocskát, majd pizsamába bújik. A pizsama akár egy pajzs vagy egy páncél, úgy védi meg a világ ártó szándékától. Este hét és Hanna még mindig olyan éber, hogy ha egy angyal énekelne neki altatót se bóbiskolna el, így elkezd filmet nézni. Egy film, két film, három film. Hajnal kettő és még mindig nem jön az álom. Ilyenkor ismét előkerülnek a tabletták amik segítenek elaludni, persze ezt is jobb egy cigi társaságába bevenni.

Eldől az ágyba és bámulja a plafont. Lejátssza élete legszebb perceit és sajnálja magát, hogy már nem tud olyan boldog lenni mint akkor. Elkezdi utálni magát azért, mert nem arra halad az élete amerre szeretné. Elkezd kitalált okokat találni arra, hogy miért ront el mindent. " Rossz karma, utál Isten, szerencsétlen vagyok, csak ennyire vagyok képes és különben is hogy nézek ki..." . -Valahogy így él egy depressziós lány az emberek fejében, na de most jön a csavar, amit talán soha észre se vesz senki.-

Az álmatlanság miatt kialakult önutálat újabb okot ad arra, hogy miért nem tud elaludni. Aztán eszébe jut Alex.

Alexxal már két hónapja randiznak, és eddig minden egész jól halad, nem úgy mint az előző töménytelen mennyiségű fiúval, akik általában csak kihasználták és kritizálták. Persze nem egyszerű együtt lenni valakivel aki ilyen, ezt ő is tudja, de valahogy sose volt olyan aki meg akarta érteni min is megy keresztül egy egy nehezebb időszakában.

Szóval Alexxal holnap randija lesz. Ezt a lány a háta közepére se kívánja, főleg mert akármit is csinálnának ahhoz biztosan nem lesz kedve. Nem azért, mert nem szereti a fiút, pusztán csak az ágyában töltené a nap kilencven százalékát, plusz a fiú állandóan etetni akarja és ezzel megint rákényszerül, hogy magába erőltess valamit amit nem kíván, majd jön a bűntudat és a hányinger. Tudja azt is, hogy valószínűleg jól fogja érezni magát, hisz mindig így van, csak az a fránya indulás ne lenne ennyire macerás. Még nehezebb úgy elaludni, hogy nem várod a reggelt. Bár Hanna sose várja a reggelt, most még stresszel is miatta. Stressz. Meg is van a holnapi ebéd.

Reggel ismét a megszokott időben szól az ébresztő. Ismét nehezen megy a felkelés és ismét kezdődik minden elölről. A reggeli rutin után azonban összeszedi magát, hogy ki is nézzen valahogy a randevúra. Rápillant a telefonjára és látja, hogy Alexírt neki. "Kérlek mondja le, kérlek mondja le" hangzik a mantra a lány fejében. "Változott a program, menjünk ki a telkünkre sütögetni "

"Legalább ketten leszünk csak" nyugtatja magát és folytatja a készülődést.

Kilenc óra harminc. Megszólal a kaputelefon, itt van.

Ajtót nyitott, majd a fiú nyakába borult és hirtelen érzelmek ültek az arcára. Az eddig rezzenéstelen már-már szomorkás arc egyszer csak ragyogni kezdett mosolyától.

Minden szürkeség egy pillanat alatt illant el és energiával feltöltve vágtak neki a sétának. Hanna amúgy is szeretett a fiú társaságában hosszabb utakat megtenni, legyen az csak egy sima séta vagy akár egy túra. Ilyenkor mindig sokat beszélgettek, eszmét cseréltek és élvezték egymás társaságát.

Mikor kiértek a telekre a lány szemébe még erősebben jelent meg a csillogás. Szájtátva bámulta a nyíló virágokat, a kis tavacskát amiben aranyhalak lubickoltak és a körülöttük repkedő különböző madarakat. A természet varázslatos hatással van rá, bár ne lenne olyan nehéz rávenni magát, hogy kimozduljon.

A fiú körbe vezette a telken megmutatta büszkén min munkálkodott itt az édesapjával, majd nekiállt tüzet rakni. Szőke haját csavargatva ült le a betonra, mindig zavarba volt új helyen és még ha csak ketten is voltak, fel kellett oldódnia. Alex ezt hamar észre is vette és beült mögé, átkarolva ezzel a lányt. "Gyere medencézzünk" mondta. "Nincs fürdőruhám" pislogott zavartan a lány. "Nem baj akkor én se veszek fel" mosolygott vissza Alex. Nem mintha amúgy nagyon szűzies lett volna Hanna, neki is megvolt a maga habitusa ha feloldódott.

Bementek a medencébe. A víz első érzetre jég hideg volt, de csak mert a meleg felhevítette a testüket. "Háromra merüljünk le" mondta a fiú nevetve, majd elkezdett számolni. Hanna nevetve nézte ahogy háromra lemerül és nem mozdult. "Na megállj csak" - azzal felkapta a 180 cm magas fiú és bele hajította a medencébe. Elkezdődött a harc, a fröcskölés a kakas viadal. Hangosan nevettek, aki hallotta biztosan irigyelte őket. Kacajuk visszhangzott az egész utcában. 

Mikor kellően elfáradtak Alex nekitámaszkodott a medence oldalára, Hanna pedig az ölébe kucorodott. Órákig is tudtak volna így beszélgetni, de a tűz már a leégés szélén volt, így kimentek megcsinálni az ebédet. Érdekes tény, hogy bár a lány sose evett sokat, mások előtt végképp képtelen volt enni, Alex mellett azonban ez a gátlása már feloldódott.

Nagyon hamar eltelt a délután és indulniuk kellett haza. Hanna már akkor érezte a szomorúság kis csíráját. Nem akart hazamenni. Az úton még képes volt mosolyogni és beszélgetni. Még annyi idejük volt, hogy fagyizzanak egyet, aztán indultak haza, mindenki a maga útján. Mikor az ajtóba ért a keze ismét remegni kezdett, alig talált bele a zárba. Még azt is észre vette mennyire szét van karcolva a zár a sok szerencsétlenkedésétől. Beérve magához ölelte a bánat és a magány ismét. Kávé, cigi, pokróc, film. A medencézésre gondolt. Arra hogyan kapta fel a fiú mintha egy pihe lenne és dobta bele a hideg vízbe. Arra ahogy egymás arcába locsolták a vizet és úgy csapkodtak mintha az életükért küzdöttek volna. Elmosolyodott, még haza kísérte egy kis öröm. Igyekezett ezeket a pillanatokat elraktározni, mint egy befőttes üvegbe zárt pillangó. Óvatosan gondosan elrakva az elméje polcocskáira.

Kicsoszogott a konyhába ismét és bevette a gyógyszereit, majd vissza feküdt az ágyba és bámulta a plafont a már jól megszokott módon. Tudta, hogy ha most elalszik a holnap reggel ugyan olyan silány és borús lesz mint az összes. Ahogy nézte a fehérre mázolt mennyezetet felvillantak újra az elraktározott boldog pillanatok és ma hosszú idő óta először mosolyogva aludt el.