Gondolatok egy bipoláris életéből

Fulladok

Egy hónap. Ennyit bírtam a tablettákon. Amúgy sem hatottak, de legalább fizikailag is kikészültem.

Mostanában úgy érzem semmi sem segít, de őszintén nem is értem mit várok mikor magamat hozom nehezebbnél nehezebb helyzetekbe. 

Megismertem valakit. Órákig telefonáltunk és ha nem is szóban, írásban mindig kommunikáltunk. Hozzám nőtt. A szívemhez. Körbefonta magát mint egy  álarcos szövőmadár és a hatalmas "fészek" melegségébe burkolódzva megszűntem aggódni.

Aggodalmam hiánya nem tarthatott sokáig, éppen csak addig a percig amíg nem tudatosult bennem, hogy találkoznunk kell. Persze ezt a kell szócskát ne úgy értsd, hogy muszáj és a hátam közepére se kívánom, hanem úgy, hogy a plátói szerelmek elrontásának a mestere vagyok. 

Szerelmek. Elhamarkodott.

Szóval elérkezett a nagy nap és én nem féltem még így soha talán. És jó volt, tán túl jó. Tegnap néztem egy videot ami arról szólt miért igénylejük a fájdalmat miért dobjuk el ösztönösen a jót és tán itt is ez történt, vagy megint csak én gondolom túl. Adott egy férfi aki tán nem a kiköpött esetem de mégis vonz benne valami. Szeret, figyel rám, kedveskedik. Ezek a dolgok amik itt felsorolva már már csöpögni tudnának és édesebbek a lépes méznél, engem fojtanak. 

"Miért nem bírod elviselni a valós szeretetet? " 

Eltöltöttünk egy napot ami rettenetesen jó volt, majd kezdet sok lenni az a törődés amit kapok. -Ha megkérdeznéd normális vagyok e, jelzem ez egy bipoláris feljegyzés köteg a hullámzó elmém néhai tükre, szóval nem nem vagyok, de igyekszem. - Szóval haza ment, nekem meg hiányzott de nem elégé mert már a következő találkánk előtt csak a kifogásokat kerestem. Aznap le is mondtam azt, és mit ad isten este az exem karjaiban találtam magam. Abban a fiúéban aki össze tört, megvetett, megalázott és bántott. Szeret ő is tudom én, csak hát a kifejezés a nem mindegy. Tud sok lenni ő is, sőt most éppen az is. Vissza engedtem az életembe és várom a csodát. Sokat változott és igyekszik úgy szeretni ahogy kell. Megfojt. Fulladok. 

Ezét is kezdtem bele ebbe a fejezetbe, mert szét estem. Nem figyelek semmire. Mozognak a szájak járnak a kezek, de mint egy lenémított tv nem hallok semmit csak a dübörgést a fejemben, ahogy csattogna a fogaskerekek megoldást keresve a problémára ami még megnevezve sincs. Nem tudtam megnevezni de egy csodás barátnőm hatására elkezdtem írni és rájöttem. Nem viselem el ha úgy szeretnek ahogy kell. Újabb traumából fakadó stikk amivel pokollá tehetem az életemet. Ez lesz a következő témám oldáson, fel is írtam a naptáramba. 

Hiányzik. Hiányzik, hogy beszéljünk. Fizikai fájdalom a hiánya. De S aki az életem szerelme. Az lenne? Nincs sok időnk kimegy külföldre aztán ki tudja mikor hogy láthatjuk egymást. Ismerem ezt megjártam már a távkapcsolati pokol minden bugyrát, mégsem bánom. Miért nem? Vissza kaptam az életembe mégis úgy engedem el mintha ez természetes lenne. Azt kérte várjam meg. Megteszem. Megteszem és fulladok fulladok az érzéseitől, az érzéseimtől, az érzésektől. És most is így, hogy kiírnám magamból, csak a Kisgyerek arcát látom. Hogy mi tévő leszek? Nem tudom. De az biztos, hogy meg akarok gyógyulni és feljönni ismét a víz alól.