CHARDRE /one shots/

3. - Hanahaki disease

Leo szemszöge:

Az ablakom előtt ülve meredtem ki ismét az éjszakába. Ez szinte mindennapossá vált számomra, annyira gyakran tartózkodtam itt. Az idő lassacskán hajnali kettő után járt, én pedig csak egy emberre tudtam gondolni... Charlie-ra.

A szoba sötétsége úgy ölelt körbe, mintha egy bátorító ölelést kaptam volna valakitől. Talán be kéne vallanom neki az érzéseimet? - vetődött fel a gondolat a fejemben. Lehet itt az ideje. Mióta is érzek így iránta? Már majdnem másfél éve. Azóta 17 lettem, ő pedig 19. Lassan vége a gyerekkoromnak, és úgy fogok felnőni, hogy nem tapasztaltam meg milyen is a tinédzser szerelem. Nem, ennek véget kell vetnem. Viszont ha  elutasít, akkor vége a barátságunknak. Számít nekem ez a szerelem annyit, hogy feladjak egy egész barátságot? Szívesen mondanám, hogy nem, de annyira rég óta vágyom arra, hogy vele legyek, hogy nem bírom tovább.

Könnyekkel teli szemmel pillantottam ki ismét a sötét utcára. Senki nem lézengett kint, csak egyszer láttam egy autót elhaladni a városközpont felé. A lámpák narancsos fénye enyhén felért a szobámig, így az ablakból láttam az arcom tükörképét. Szánalmasan néztem ki. A szemeim eresek voltam, a hajam akár egy szénakazal, és olyan táskák voltak a szemem alatt, mintha egy hónapja nem aludtam volna. 

Nagyot sóhajtva túrtam a hajamban, hogy egy utolsó levegőt vegyek a hűvös estéből, amikor hirtelen kaparni kezdett a torkom, és úgy éreztem, hogy visszajön az a kevés vacsora, amit anya belém nyomott. Kezemet a szám elé szorítva rohantam le a fürdőbe, ahol a vécé elé térdelve vártam a végzetem, ami csodák csodájára nem jött. Helyette a torkomba maró fájdalommal együtt köhögni kezdtem, majd pár másodperc elteltével virágszirmokat pillantottam meg magam előtt. A szívem hevesen kezdett verni ahogy felálltam. A tükörbe pillantottam, és amint megláttam magamat, rettegni kezdtem. Ez belőlem jött? Hogyan lehetséges ez? A pólómon végigsimítva vettem észre, hogy rám ragadt egy szirom. Két ujjam közé fogtam, majd közelebb emeltem a szememhez. Még a sötétben is jól láttam, hogy egy rózsaszirom volt. 

Már éppen indultam volna vissza a biztonságot nyújtó szobámba, amikor újra rám tört a köhögő roham, és még több szirom jelent meg a fürdőszoba kövein. Remegő lábakkal mentem fel az emeletre a telefonomért, amivel együtt visszazárkóztam a fürdőbe. Magamra kulcsoltam az ajtót, majd mivel senkitől nem kérhettem volna segítséget ez ügyben, az internetet hívtam segítségül. 

"Egy betegség, az "áldozat" virágokat köhög fel/öklendezik, mert viszonzatlan érzéseket táplál valaki iránt. A betegek meggyógyíthatók egy speciális műtét által, de ennek az a hátránya, hogy az érzéseik semmissé válnak, felszívódnak."

- Szóval most ezzel kell élnem életem végéig? - suttogtam magamnak, majd újra köhögésbe kezdtem. 

Egy szorító érzéssel a mellkasomban feküdtem el a földön, körülöttem virágszirmok százai. Behunytam a szemeim, arcomon pedig vízesésként indultak meg a meleg könnyek. Ezt nem bírom... 

Pár perc elteltével megpillantottam a kis helyiség sarkában egy ismerős ruhadarabot. Pontosan erre van most szükségem. Odakúsztam, és magamhoz öleltem, beszívva a szerelmem illatát. Visszafeküdtem szorosan fogva a pólót, sírva, és közben arra gondoltam, milyen szép is lenne, ha most nem a fürdő koszos kövein aludnék el, hanem Charlie karjai között.

***

Egy teljes hónapig ki sem mozdultam a szobámból. Senkinek nem engedtem, hogy bejöjjön, kivéve Tilly-nek, akit beavattam az új titkomba. Azon nem is lepődött meg, hogy Charlie-ba vagyok szerelmes, csak inkább azon, hogy milyen betegségem van. Végig segített nekem mindenben. Hordta az ételt, italt, figyelt, hogy anya ne legyen a közelben, amikor kimegyek a vécére, és minden nap végén feltakarította a rózsaszirmokat a szobám padlójáról.