Az ősök kardja

Harmadik fejezet - Az erdő

Az út egyáltalán nem bizonyult olyan könnyűnek, mint amire Eli számított. Már az első napon, szinte egésznap úton voltak, csupán kétszer álltak meg enni és pihenni egy kicsit. Timothy másodjára nem is akart megállni, mondván nemsokára a következő faluba érnek, és ott majd pihennek de a lányok ragaszkodtak a pihenőhöz.

Eli ugyan megtanult lovagolni még gyerekkorában, és volt alkalma rendszeresen gyakorolni is, mégis rá kellett jönnie, hogy ez a lovaglás egyáltalán nem ugyanaz. A nyereg törte az ülepét, de csupán fennmaradni a lovon is igen sokat kivett az erejéből. Azonban ahogy ránézett Lydiára sejtette, a másik lány is hasonlóan érez.

Ráadásul Lydia problémáihoz az is hozzájárult, hogy a két fiatalabb férfi rendszeresen fárasztotta valamilyen bugyuta viccel, és időnként kikérték a véleményét egy-egy még bugyutább vitájuk ügyében. Cserébe neki legalább rendes nyereg jutott – zsörtölődött magában Eli.

Timothy egész úton szinte meg sem szólalt, hacsak nem volt feltétlenül szükséges. Láthatóan nem érdekelte a lányok szenvedése, és érdekes módon a két fiatalabb társa sem akarta bevonni őt a beszélgetésbe.

A nap már lemenőre állt, amikor megpillantották a füstölgő kéményt, a fák koronája mögött.

– Végre zabálunk! – kiáltott fel a testesebb zsoldos akit mint kiderült, Derecknek hívtak.

Bár közhelyesen hangzott, a kijelentés mégis mindenkit jókedvel töltött fel. Bár Elit nem feltétlenül az említett „zabálás" foglalkoztatta, sokkal inkább egy kiadós pihenőre vágyott arra, hogy végre leszálhasson a lóról, és talán egy fürdőre is sort tud majd keríteni. Az utóbbiban nem volt biztos, hogy itt lehetséges lesz.

Ahogy elérték a fogadót, nyilvánvalóvá vált, hogy ez sokkal kisebb és nyomorultabb hely, mint a Patkoló, és valamilyen furcsa módon Elit ez elégedettséggel töltötte el. Korhadt cégér lógott az ajtó felett, de a rávésett betűk már nem voltak olvashatóak.

A lovakat az istállófiúra bízták, aki egy tíz éves, kisujj vastagságú gyerek volt, majd beléptek a lepukkant kis helyiségbe, ami szinte üresen díszelgett csupán egy-két törzsvendégnek tűnő alak iszogatott. Eli olyanoknak ítélte őket, akiknek mindegy, hogy mit isznak és hol, a lényeg, hogy isznak. Rendszeresen volt dolga ilyen alakokkal a Patkolóban végzett munkája során is, és nem feltétlenül kellemes emlékek fűződtek hozzájuk.

Timothy bármilyen kérdés nélkül intézkedett. Három szobát vett ki. Egyet a lányoknak, egyet a két zsoldosnak és egyet magának. Majd vacsorát rendelt, de a rendelése csak annyiból állt, hogy kért bőségesen mindenből ami van. Azonban külön meghagyta a fogadósnak, hogy a sört ne merje vizezni, ha nem szeretne néhány foggal kevesebbel nyugovóra térni.

Eli furcsállta, mert a hangsúly nem tűnt fenyegetőnek, mégis valamiért biztosra vette volna, hogy nem viccel a férfi. Érezhetően a fogadós is biztosra vette, mert a sörnek valóban nem volt víz íze.

Mind egy asztalnál foglaltak helyet. Eleinte csendben várták az ételt, később azonban a két fiatalabb zsoldos ismét belekezdett viccek, és a realitás határait rég meghaladó történetek mesélésébe. A halmozott sörfogyasztásnak köszönhetően pedig, egyre bőbeszédübbek és vidámabbak lettek.

Eli nem sokat ivott, kicsit kényelmetlenül érezte magát az idegen férfiak társaságában, és nem akart lerészegedni. Úgy ítélte Lydia is visszafogja magát. Elég rég ismerte már a másik lányt, hogy tudja az se olyan magabiztos, mint amilyen mutatta magát.

Az étel amit hamarosan felszolgáltak nekik gombaleves, és sült oldalas volt. Eli mindkettőt ízetlennek találta, de azért igyekezett minnél többet enni. Tudta szüksége lesz az erejére.