Sophie

III.

Greg ébredt fel elsőként, megnézte az órát, délután kettő volt. De nem bánta. Kinézett a szemközti ablakon, és látta, amint a durván másnapos emberek lassanként hagyják el a házat, hogy taxiba vagy szülő/barát autójába üljenek, majd hazamenjenek és aludjanak tovább. Kemény parti volt, azt meg kell hagyni. Most a lány békés arcára terelődött a tekintete.

- Jó reggelt. – köszöntötte Sophie a már ébren lévő és mosolygó fiút.

- Neked is jó reggelt, tündérke. Hogy aludtál?

- Mint akit fejbevertek. És fuu, de ki vagyok száradva.

- Én is, nyugi. De van itt víz, tessék.

- Köszönöm. Hány óra van?

- Kettő.

- Ne viccelj!

- Én nem.

- Az anyám már biztos dühöng otthon. De várjunk csak, engem ez nem is érdekel. Mit fogunk csinálni ma?

- Hihetetlen vagy. Szerintem haza kellene menned, hogy legalább tudják, hogy nem esett semmi bajod. Azok alapján, amiket tegnap meséltél, ha nem mész haza, magánnyomozót vesznek fel, hogy megkeressenek.

- Igazad van, teljesen őrült a családom. – válaszolt nevetve Sophie.

- Akkor mi legyen?

- Tényleg haza kellene mennem, hogy legalább tusoljak egyet. Te mit fogsz csinálni?

- Valószínűleg ugyan azt, mint te. Viszont lenne egy kérdésem.

- Hallgatlak.

- Van esély rá, hogy még lássalak?

Ezt olyan arccal kérdezte, mintha Sophie lenne a levegő, ami nélkül meghalna. A lány kedvesen rámosolygott, majd eltakarta a fiú szemét a kezével mondván:

- Most nem látsz. Most igen.

- Nem így értettem, tudod te jól.

- Tudom. Természetesen fogunk még találkozni. Még ma.

- Pontosabban?

- Most mindketten hazamegyünk, elintézünk mindent, és 6 órakor találkozunk a szökőkútnál. Mit szólsz?

- Rendben van. – mosolyodott el Greg.

Három óra volt, mire Sophie hazaért. Mindenki otthon volt, éppen ebédeltek. De a szokásos zajongás helyett mindenki csendben, a gondolataiba merülve evett. Sophie-nak megfordult a fejében, hogy azt sem tudják, mit nyelnek le.

- Van esély rá, hogy én is kapjak egy kis levest? – kérdezte Sophie.

Mindenki felkapta a fejét. Csodálkozás, harag, megnyugvás. Ezek az érzelmek futottak át családtagjai arcán, mikor felálltak és megölelték. Sophie hagyta, jól is esett neki, de még mindig ott visszhangoztak a fejében anyja tegnapi szavai.

- Persze, kicsim. Gyere, ülj le, egyél. És kérlek, meséld el, mégis hol jártál tegnap. – szegezte neki egyenesen a kérdést az anyja.

- Nem hinném, hogy sok közöd lenne hozzá, először a könyvtárban, aztán meg egy buliban.

- Buliban? Ugye nem ott, ahova kiment a rendőrség?

- De. Pontosan ott voltam. És jól éreztem magam, semmi bajom nem lett, úgyhogy semmi értelme folytatni ezt a beszélgetést.

Sophie édesanyján volt a sor, hogy leessen az álla. Még soha nem beszélt így vele a lánya.