How to break a flower

öt

A rendőr, akinek a mellényén a CORNER felizat virított egy piszkosfehér névtáblán, óvatosan ült le a velem szemben elhelyezkedő székre.
- Rendben. - belenézett egy kis noteszbe, ami szinte eltűnt virsliszerű ujjai között. - Elmondaná kérem, mi történt magával? - majd észbekapva visszalapozott egy oldalt, és egy reklámtollat halászott elő a mellény zsebéből.
- Bocsánat először mi a neve?
- Nem az a fontos. Névtelenül szeretnék bejelentést tenni. Remélem megérti. - a rendőr értetlenül pislogott.
- Ez itt nem működik. Névtelen bejelentést tehet telefonon, vagy ha a tanuvédelemmel egyeztetett. - a vele szemben ülő nem szólt egy szót sem, csak azokkal az átható szemeivel bámulta, amíg a rendőrtiszt fel nem sóhajtott. Bárki más, bármelyik másik tiszttel teljesen ellenkező hatást ért volna el, de ma nem. Vele nem. Ő nem. Corner közrendőr egyetlen elszánt mozdulattal húzta ki a listáról a név után kihagyott helyet, majd a vele szembenülőhöz fordult.
- Gondolom más személyes információt sem akar megosztani. - vendége elbűvölően elmosolyodott, és  Carter Corner újabb rublikákat ixelt ki az űrlapján, majd átfordította a jegyzetfüzetet.
- Tehát - akkor pontosan elmondaná mi is történt magával? - az asztal másik végén ülö felemelte az egyik, vértől ragadós ujját, és szemügyre vette a neonlámpa fényében. Elég lassan ahhoz, hogy a rendőr viszonyogva nézzen rá, végül elszakította a tekintetét a végtagtól, és egészen egyszerűen ennyit szólt.
- Azt hiszem láttam valakit meghalni.

A kórterem sápadt falai között olyan mély csend volt, hogy a fülem csengett belé. A szobám meglepően kicsi volt. Egy ágy szorosan a falnak préselve, egy polc fölötte, egy ablak, és egy éjjeliszerkény. Ezen kívül körülbelül 3x1 méteres járható terület maradt. Többször megfordult a fejemben, hogy egy raktárat alakítottak át az utolsó pillanatban szobává, hogy legyen hova letegyenek. Felültem, majd fel is álltam, de visszaszédültem az ágyra. Másodjára már óvatosabb voltam. Miután kellően magamhoz tértem, és megállapítottam, hogy nem áll ki belőlem semmilyen cső vagy tű, óvatosan kinyitottam az ajtót. Addig kószáltam a a furábbnál furább festményekkel és reklámokkal teli folyosókon, amíg egy feliratot találtam az egyik lengőajtón: Baleseti osztály, ügyelet. Remek, legalább nem terveznek sokáig bennt tartani. Majd elindultam visszafelé. A cuccomnak a szekrénybe kell lennie. Vagy az ügyeleten, mindegy. Kell szereznem egy rendes ruhát.

Viszonylag akadálymentesen jutottam vissza a 447-es szobába, ahol egyből a a fehér fémszekrény felé fordultam. A felső fiókokkal kezdtem, de egytől egyig üresek voltak, ahogy a kabátoknak fenntartott részben is csak vállfák árválkodtak. Volt rajtam kabát? Tűnődtem el egy pillanatra, de szinte azonnal beötlött a válasz. Volt. Biztos a többi cuccom között van.  Éppen a következő fakkot készültem ellenőrizni, amikor az ajtó halkan kinyílt, és egy fiatal srác lépett be, orvosi köpenyben, és egy mappával a kezében. Hátulról is felismertem.
- Egy okot mondj, miért ne nyomjam meg a vészjelzőt. - közöltem a bunkó gyógyszertáras sráccal. Az megpördült, és szemlátomást csöppet megkönnyebbült, hogy megtalált. Már vagy három kórterembe benyitott. Persze, hiszen ő sem tudja a neved, mégis mire számítottál?
- Nem akarsz válaszokat? - kérdezte meglepő magabiztossággal ahhoz képest, hogy rámhívta a mentőket, miután a szeme láttára meghaltam, majd beosont a kórházba. Felvontam a szemöldökömet.
- Az tagadhatatlan, hogy érdekel miért cipelsz magaddal egy agyat egy cipősdobozban, és egy másikat elhanvasztva, de az egyetlen amit per pillanat akarok, az hogy soha többé ne lássalak. - összehúzta a szemét.
- Erősen kétlem. Ráadásul onnan elég nehezen éred el a vészjelzőt. - meglepődtem.
- Ez most... Te most megfenyegettél? - megvonta a vállát. Most néztem meg először valójában. Magasabb volt nálam, de nem nézett ki sokkal idősebbnek, az orvosi köpeny takarta az alkatát de inkább tippeltem volna a nyulánk mint az izmos testalkatra.
- Hé... - röhögte el magát. - Gondolkozz! Le vagy gyengülve, egész éjszaka aludtál, a vércukrod alulról szagolja az ibolyákat, ha csak ott állnál, egy órát adnék mielőtt összeesel. - igaza volt, éreztem hogy szédülök, de a világért se vallottam volna be. Békítés képpen egy szendvicset kapott elő a köpenye alól, és átnyújtotta. Büfés csomagolásnak tűnt. Leültem a földre, és nekiálltam kibontani a szendvicset. Ő az ágy szélét választotta.
- Figyelj én se bírlak jobban mint te engem. - a csomagolás megadta magát, és hangos recsegés kíséretében szétszakadt. - De érdekelne, hogy mégis mi a fészkes fene volt az ott az utcán.
- Rohamom volt. - közöltem szemrebbenés nélkül. - Ritkán fordul elő. Biztos a randa képed váltotta ki. - forgattam a szemem, és beleharaptam a szendvicsbe. Türelmetlenül csettintett egyet a nyelvével.
- Ugyan már...Nincs semmiféle rohamod. Még csak allergiás sem vagy.
- Mi vagy te, a legnagyobb rajongóm? - feleltem félig tele szájjal. Megsemmisítően nézett vissza.
- Kórlap. - lengette meg a mappáját. Felvágós. gondoltam, de csak ennyit mondtam:
- Nem félsz, hogy valamelyik nővér csak úgy ránk nyit? Én jogosan vagyok itt, te viszont...Betörtél egy kórházba. - csak legyintett egyet.
- Mindenki úgy tudja, hogy még egy órán keresztül alszol.
- Úgy tudják? - kérdeztem. Rosszat sejtettem.
- Nos, az orvos előírás szerinti morphium adagot hagyott meg neked - mondta, mintha egy előadást magyarázna. - viszont te ennek csak a háromnegyedét kaptad meg, ezért most tudunk beszélgetni.
- Te....Te egészen komolyan belenyúltál a gyógyszereimbe?! Te normális vagy?! Egyeltalán...- egyetlen mozdulattal leintett.
- Semmi bajod nem lesz tőle, ne hisztizz, egy óra kevesebb mint amennyinek tűnik.
- Ó, igen, én sajnálom, hogy nem hiszek feltétel nélkül az ítélőképességedben, de mégis mi a francot gondoltál?! És ha belehalok?! Semmi képzettséged nincs, és...
- Kémia szakos vagyok, és nemsokára egyetemista is, mi a fenét akarsz, egy óvodás is tudja, hogy a morphium csak marha nagy adagban halálos, kicsiben nem!
- Hát nem tudom te milyen óvodás voltál zsenikém, de hogy nem százas, az biztos! - dühösen beleharaptam a szendvicsbe. Idióta. Ugyanolyan mérgesen nézett rám vissza.
- Hogy hívnak? - morogtam. Értetlenül nézett rám.
- Mi? - megint a szememet forgattam.
- Hogy hívnak? Mi a neved? Tudod, ahogy az emberek szólítják egymást! - nyeltem le a falatot. Ismét összehúzta a szemét. Úgy tűnik ez a reakciója mindenre.
- Ez most hogy jön ide? - vállat vontam.
- Nem akarlak bunkó gyógyszertáros srácnak hívni. És te tudod az én nevem. Igazságtalan, hogy én nem tudom a tiédet, és zavaró is.
- Henry. - adta meg magát. Fújtam egyet, mire csak kérdőn-felháborodottan nézett.
- Nem vagy Henrys. - magyaráztam. Felvonta a szemöldökét.
- Hát te sem vagy Izabellás. Sőt, ami azt illeti Johannás sem. - figyelmen kívül hagytam a megjegyzést.
- Honnan volt az agy? - elhatároztam, hogy kifaggatom, hisz egy dologban igaza volt. Válaszokat akartam. A padlóra nézett amolyan 'és témánál vagyunk' arckifejezéssel.
- Egy futó ismerősömtől. - kerüli a témát.
- Ahhoz képest, hogy te jöttél ide válaszokat adni, eléggé szűkszavú vagy. - a plafonra emelte a tekintetét.
- Ha azt mondom Jonas Harvintől, biztos sokkal többet tudsz meg róla. Én jövök. Mit kerestél az arrafelé? - legalább olyan random kérdés volt mint az enyém. Mindeketten kerülgettük a forró kását.
- Szóval ez ilyen kérdezz-felelek dolog? - bólintott. - Sétáltam, ha tudni akarod. - hitetlenkedő arckifejezéssel bámult, de végül megeresztett egy 'jó, elhiszem' sóhajt. - Miért kellettek az agyak?
- Egy kísérlethez. - vágta rá habozás nélkül. Igaz. gondoltam, de valahogyan annyira bizarrul hangzott. Felhorkantottam.
- Mi vagy te valami Frankeinstein?
- Ez egy teljesen más jellegű kísérlet, hidd el. - meresztett nagy szemeket a padlóra. - Hol laksz?
- Hohó! -tartottam fel fel a kezeim, miközben a szendvicspapír fülsértőn megreccsent. - Kezd egy kicsit személyes irányba elmenni a beszélgetés, nem gondolod? - a mappájára pillantott.
- Itt azt írja 'Észak-Yorkshire', de kizárt hogy idáig sétáltál volna. - egy pillanatra összeszorult a torkom, de gyorsan megköszörültem.
- Londonban. - fejét alig észrevehetően balra billentette, jelezve hogy észrevette a botlásomat. Fenébe is! gyorsan igyekeztem magam összeszedni, de egyetlen értelmes kérdés sem jutott eszembe.
- Miért vagy itt? - miután kiejtettem a számon, rájöttem, hogy nem is akkora hülyeség. - Miért érdekel hogy ki történt velem, nem is ismersz. - egy pillanatra elbizonytalanodott, majd egyenesen a szemembe fúrta a tekintetét.
- Tudna erre bárki is válaszolni? - a tekintetéből áradó dühös gúnytól elakadt a szavam, esélyt adva neki a szóáradat megkezdésére. Úgy éreztem mintha darázsfészekbe nyúltam volna. - Tudod te egyeltalán, hogy mit csinálsz itt, Izabella? Hogy miért vagy londonban? Egy percig sem hiszem el, hogy a tökéletes életed, az általad tervezett úton halad, te nem az az ember vagy. - megrázta a fejét. Felpattant az ágyról, mire ösztönösen összerándultam a sarokban. Ilyesztő látványt nyújtott, megszállottnak tűnt. A vörös erek a szemében és a karikák alatta sokkal feltűnőbbnek tűntek most mint eddig.  - Te az az ember vagy, akinek a kezéből túlságosan is hamar csúszik ki az irányítás, aki megszokta, hogy félredobják, de mégis küzd  azért, ami szerinte megilleti. De ugyan mi az amit megérdemelsz? - komolyan kezdtem fontolgatni egy gyors de célravezető utat a vészjelzőhöz, vagy legalább az ajtóig. - Nagyon fölényes vagy, mindenkire kapásból gyanakszol, törsz előre, holott se terveid, se céljaid nincsenek, csak vagdalkozol a vakvilágba. - a levegővételnyi időben gyorsan felmértem minden lehetséges útvonalat az ajtóig. Nem biztos, hogy menni fog. De ez egy őrült. És akkor elindultam. Megvetettem a lábam, és az ajtó felé startoltam, keresztül az apró szobán, de nem jutottam az ajtóig. Fölényes nevetésre számítottam, esetlen arra, hogy földhöz vág, ehelyett egyetlen apró szúrást éreztem a csuklómnál. Lenéztem, és rémültem láttam, hogy a köpeny zsebébe süllyeszt egy inekcióstűt. A lábaim elnehezültek de nem kapott el, hagyta, hogy leessek a földre. Az arcára nézve a téboly és a magasztos beszédek keltette aura teljesen eltűnt, és csak ekkor döbbentem rá, hogy az egész egy színjáték volt, egy elterelés. Nem tudtam mozdítani a kezem, a lábam vagy a fejem, ezért csak szaporán lélegeztem. Anélkül kezdett beszélni, hogy rámnézett volna.
- Nyugi, még mindig nem halálos. Csak idegméreg, pár perc alatt elmúlik, és jobb leszel mint újkorodban. - Ugyanúgy át kutatta a szekrényt ahogyan én tettem, de ő egy kis idő múlva megtalálta a ruháimat. Végül a kabátomat diadalittasan maga elé emelte.
- A kórházi tárolás borzalmas, nem értem hogyan nem tett senki még feljelentést az eltűnt dolgokért. - sóhajtott egyet, majd a távolba meredt. - talán mert tudják hogy úgyse kerülnek elő... - lenézett rám - Ne aggódj, majd kapsz másik kabátot. - hát persze,  ezért jött! A vérnyomok a kabáton! Bizonyíték... de mire is? Az agyra? De akkor a cipőmet is el kellett volna vinnie. Alapos embernek tűnik. Már éppen nyitotta volna az ajtót, amikor hátrafordulva annyit mondott. - Ha találkozol Hallal, mondd meg neki, hogy szívélyes üdvözletemet küldöm. - egyetlen mozdulattal visszanyúlt, rácsapott a vészjelzőre és már el is tűnt.

Mire a nővérnek, aki azonnal felsietett feltűnt, hogy úgymond eléggé szótlan vagyok, az idegméreg - az a pszichopata komolyan belémnyomott egy tűt? - hatása múlóban volt, és ha nehézkesen is, de mozogni tudtam. Elég volt egy fél óra, mire orvos is bekerült a képbe, és egy cirka negyedórányi vérteszt után kijelentette, hogy nincs szó idegméregről, csupán a stressz által okozott túlzott valamilyensejt termelődésére, ami részleges bénuláshoz vezethet. Minden olyan zavaros és egybefolyó volt, de mire egész normálisan tudtam visszaemlékezni, sorrendbe rendezni az eseményeket, anya is befutott.

A következő állomás a rendőrség volt, ahol pár percnyi kihallgatás után Jameson felügyelő az egészet hallucinálciónak, és álomnak titulálta.
Elképedve bámultam anyára, aki szorosan a nyomomban volt mindvégig. Az rendőrségi helyiség fényében egészen másnak tűnt az arca, kifejezéstelennek, és hidegnek, mint egy halotté.
- Nézd a tényeket, Izabella. - mosolygott Willy közrendőr. - Meghaltál, aztán újraélesztettek. Az orvos is megerősítette, hogy az ilyesmit nehéz feldolgozni, és nagyon könnyen vezethet emlékezetmódosuláshoz, hallucinációkhoz és egyébhez. Veled is ez történt, gyakran a saját szervezetünk tréfál meg bennünket. Bizonyára túl sok James Bond filmet néztél. - nevetett. Anya idegesen elmosolyodott.
- De nincs meg a kabátom. - magyaráztam teljes komolysággal. A rendőr megértőn, és sajnálattal nézett vissza rám.
- Mint mindannyian tudjuk, a kórházi tölgyfát...Hogy is mondjam... Rendeteg szarka lakja, akik ellen nehéz tartósabb dolgot tenni. Figyelj, az ilyesmi gyakran előfordul, de a kórházi kamerák szerint se te se más nem járt ki a 447-es szobából ma délután. Elhiszem, hogy nehéz feldolgozni, és elfogadni, mert ilyet még nem tapasztaltál, de hallucináltál. - az utolsó szót szinte szótagolva ejtette ki a száján. Mi van ha igazuk van? Vetődött fel a kérdés, de nem tudtam dűlőre jutni. Annyi minden kavargott a fejemben, annyi minden várt megfejtésre, hogy azt se tudtam hová kapjak először. Ed, Ed furcsa barátnője, Eve, Henry, ez az egész hallucinálós dolog, és akkor ezek csak a külvilág problémái voltak. Ott volt nekem még anya, apa, a költözés, az új lakás kérdése, a lábnyom és annyi de annyi minden ami még felvetődik útközben. Valahogyan minden olyan gyorsan történt, egy lélegzetvételnyi időt sem hagyva arra, hogy feldolgozzam, ami történt.

Ahogy lerogytam az ágyra, úgy döntöttem túl sok a kérdés. Szelektálni kell, fontossági sorrendet készíteni, mérlegelni, és csak azután szaladni a válaszok után. Megnyitottam a telefonomon a jegyzeteket, és már írni is kezdtem a feltörekvő kérdéseket, majd néhányat kihúztam. Nem kell a saját problémáimmal foglalkoznom. Hiába hangzott ez úgy, mintha eltemetném őket, egyszerűen csak a külső problémákat előbbrevalónak ítéltem a belsőknél. Lehet más megfordítaná a rangsort. Hamar észbekaptam: nem érek rá ezen gondolkodni. Újból átnéztem a kérdéseket, majd módszeresen kezdtem velük haladni, egyesével, folyamatosan látogatva a mai nap éppen nedves, eső utáni hangulatú peremet, válaszokat hol kapva hol nem. A 'nagy kép' ahogy mondanj szokás viszont minduntalan kicsúszott a kezemből. Élt, tekergett, forgott, csúszott, folyamatosan szőtte a szálakat, amik rátapadtak mindenre és mindenkire akár egy óriáspolip csápjai. A 'nagy kép' mindent csinált, csak nem állt össze, a fejemben pedig minduntalan kísértő mondatok garmadája várta a megfelelő pillanatot, hogy a felszínre bukkanhasson. Ugyan mi az amit megérdemelsz? ....Te az az ember vagy, akinek a kezéből hamar kicsúszik az irányítás...csak vagdalkozol a vakvilágba... tudtam, hogy mégcsak meggyőződésből se mondta a szavakat, mégis nem tudtam tőlük szabadulni, egyfolytában mérgeztek, mint egy szálka, amit nem tudtam kihúzni a helyéről. Aztán ott volt a másik lehetőség...csak hallucináltál...
És a remek lehetőség, hogy mindezt eldöntsem rajtam állt. De legalább tudom kihez kell mennem válaszokért.