Egy jobb élet?

5. Fejezet Egy kissé szokatlan sziget

Mindenki az ajtóra szegezte a szemét miközben én inkább a lábamat kezdtem el nyújtogatni az asztal alatt. Egy kicsit rosszul esett, hogy hirtelen nem velem foglalkoznak az emberek. Tudom-tudom önző dolog ezt gondolni, de végre úgy éreztem, hogy közéjük tartozok. Csak annyit vettem észre hogy minden egyes kalóz elkezd mozgolódni. Gondolom a partra szállás miatt. Egy pillanat alatt eltűnt mindenki és mikor csönd lett egy nagyot sóhajtottam és hátra dőltem még úgy hogy ne essek a földre a háttámla nélküli padon.

-Most mégis mit csináljak? - csuktam be a szemeimet és mélyen elgondolkoztam. -Talán segítenem kéné - visszatértem az alap testhelyzetembe majd rátámaszkodtam az asztalra és felálltam.

-Végre rávetted magadat hogy dolgozz?

A hirtelen kérdéstől megugrottam, de nyugodtan megfordultam.

-Mit keresel még itt Law? - néztem rá kicsit ijedten mivel mindent látott és hallott, amit csináltam.

-Tudják jól, hogy mit kell csinálniuk - rántotta meg a vállait lomhán.

-Kell valamibe segíteni?

-Rosszul érzed magadat, hogy csak így itt hagytak? – kerülte ki az én kérdésemet, amit nem is értettem igazán.

-Persze, hogy nem - fordítottam el a fejemet hogy ne keljen a szemibe néznem.

-Hé, Kölyök nézz a szemembe és mondj nekem igazat!

Rögtön vissza kaptam rá a tekintetemet és nyitottam is a számat.

-Igen rosszul esett. Végre elkezdtek beszelni velem, de csak úgy itt hagytak - mikor befejeztem a mondandómat lesütöttem a szemeimet kínomban.

-Lesz, még alkalmad beszélni velük emiatt nem dől ősszé a világ - közelebb jött hozzám majd összeborzolta a hajamat és kisétált.

(Oké és most mégis mit csináljak?)

Még egy ideig egy helyben álltam majd végül elhatároztam, hogy én is segítek, már ha egyáltalán tudok. Elmasíroztam a fedélzetre, de mindenki annyira el volt foglalva, hogy nem akartam senkit se a beszédemmel megzavarni. Leültem a bejárati ajtó mellé és neki dőltem a fém falnak.

Law szemszög:

Figyeltem a dolgos embereket és ott segítettem ahol szükség volt. A szemem sarkából észrevettem, hogy a Kölyök is feltalált a fedélzetre, de inkább leült, ami igazából nem is zavart. Nem akartam halálra dolgoztatni ő is megérdemli a pihenést azok után, amin keresztül ment.

~*~*~

Akira szemszög:

Kiabálásra keltem fel, de nem csak egy embertől jött arról rögtön megbizonyosodtam. Kicsit megszeppenve felkeltem az eddigi helyemről, hogy felfedezzem honnan is jönnek az ijesztő hangok. A fedélzet széléhez kezdtem el araszolni mikor is megláttam a csapatot. A szemeimmel próbáltam megtalálni a kötelet, amivel le tudnék menni a többiekhez, ami rögtön mellettem volt. Először csak lógtam később pedig igyekeztem lejjebb jutni, de nem akartam elengedni a biztonságot nyújtó kötelet. Elkezdtem csúszni csak a kezemnek nem volt valami jó érzés. A fájdalmat kibírva földet értem. Apró léptekkel Penguin mögé értem.

-Mi történik? - nyújtózkodtam a füléhez.

-A városban lakó emberek nem akarnak beengedni minket.

-Miért? - néztem rá furán.

-Van egy régi hagyományuk, hogy csak kék színű ruhába lehetnek.