𝓑𝓮𝓰𝓲𝓷 || 𝓙𝓲𝓴𝓸𝓸𝓴 ✔

𝓥𝓪́𝓵𝓽𝓸𝔃𝓪́𝓼

Csak bámultam a falakat. Jimin illata mindenütt.
Összeszorítottam az állkapcsomat.
Leültem a székre és lehajtottam a fejemet és a kezemmel fogtam a homlokom.

Halkan ziláltam és összeszorítottam a szemem.
Megremegett az alsó ajkam aztán megráztam a fejemet.

Felálltam és becsaptam magam után az ajtót.
Gyors léptekkel szaladtam el innen.

Fogalmam sincs, hogy hova fogok menni.
Csak a cégembe szaladtam.

Rengeteg bizakodó és reménykedő arc mosolygott rám.
Én pedig csak vissza biccentettem és az irodába rohantam.

Éppen, hogy leültem a székemben amikor Jin rontott be az ajtón.
Dühösen néztem rá.
Nem rá voltam dühös, hanem arra, hogy nem lehetek egyedül. Mert a gondolatiam se csitulnak.

- Ne haragudj Jungkook de a rendőrség keres téged. -

- Mond nekik, hogy nem vagyok itt! - suttogva kiabáltam neki és az asztal alá másztam. Jin becsukta az ajtót és lehajolva az asztal alá nézett.

- Nem menekülhetsz tőlük örökké. -

- Örökké nem, de ameddig csak tudok próbálok. Most menj és mond meg nekik, hogy nem láttál engem. - intettem neki és ő sóhajtva ment ki az ajtón gondosan becsukva a falapot maga után.

A térdemet öleltem és a telefonon forgattam a kezemben.
Hülyeség volt abban reménykednem, hogy Jimin ír nekem.

Ráadásul becsapott engem. Úgy érzem, hogy kihasználtak.
Kibaszottul csak azért volt velem, hogy elbújjon a rendőrségtől.
Mert valamit nagyon rejtegetett.

Dühömben a falhoz vágtam a telefonom és hangosan vettem a levegőt.
Jin hangját hallottam kint.

- Nincs itt. -

- Akkor mi volt ez a hang? - kérdezte a rendőr. Idegesen rágtam a számat.

- Ez csak... Ez csak egy mókus volt. -

- Mókus? - suttogtam és őszintén majdnem nevetni kezdtem aztán eszembe jutott, hogy miért is keresnek szóval összehúztam magamat.

Végül elment a rendőr és néhány órával később Namjoon, Jin és Tae jött be az irodába.

Kopogás nélkül bejöttek és engem néztek. Felvont szemöldökkel néztem rájuk és elfordultam a gépemtől, amiből egyszerű adatokat ellenőrzését végeztem.

- Jungkook őszinte részvétem. - suttogta halkan Namjoon. Bólintottam és oldalra néztem.

- Tudod, hogy mind nagyon sajnáljuk azt, ami veled történt. - újra bólintottam. - De azt hiszem itt az ideje a változásnak. -

- Milyen vállalkoznak? Jézusom Namjoon hagyj már engem ezzel a sok hülyeséggel mert esküszöm az őrülteb kergetsz! - dühösen emeltem meg a hangomat. - Csak adjatok egy kis időt és minden olyan lesz, mint régen. - néztem rájuk és fájt, hogy nem támogatnak. Megráztam a fejemet.

- Oh Jungkook mi nem a cégről beszélünk. Egyáltalán nem érdekel ez most minket. - felelte Taehyung.

- Akkor meg miről beszéltek? -

Jin sóhajtva megérintette Taehyung vállát, mint aki leveszi a terhet róla. Még mindig értetlenül bámultam rájuk.

- Jungkook tudjuk, hogy nem vagy jól. Nagyon régóta ismerünk már és rendben van, ha rosszul érzed magad. -

- Nincs szükségem a sajnálatotokra. Jimin és én alig ismertük egymást. Nevetséges, amit csináltok. - felálltam és a kezembe vettem a kabátomat.

Egyenesen kirohantam az ajtón és csak sétáltam az utcákban hátha végre meglelem azt a helyet, ahol magányos lehetek.

Csak szeretném bámulni a fákat vagy az autókat. Mindegy, hogy mit csak csendben, sajnálat mentesen szeretnék lenni néhány órát.

A padon ültem és néztem ahogy az emberek rohannak a dolgukra miközben telefonon beszélgetnek.
Zsebre dugott kézzel ültem a padon.

Egy ismerős alak jelent meg a szemem sarkában. Felé fordítottam a tekintetem és sóhajtva Hoseokra néztem. Mosolyogva megvonta a vállát.

Nem mondott semmit csak némán ült mellettem. Bólintottam és tovább néztem a különböző embereket, állatokat és autókat.
A boltokból ki és be rohangáló embereket.

Ismét Hoseokra pillantottam. Még mindig nem akart mondani semmit egyszerűen ő is az emberek nézésével foglalkozott.

- Milyen érdekes nem igaz? - kérdezte miközben halványan mosolygott.

- Nem tudom mire gondolsz. - néztem az arcát, de nem nézett a szemembe.

- Ha az ember elveszít valakit, aki számára fontos volt csak megakarja állítani az időt mert úgy érzi, hogy nem vett észre valamit. Hogy ez mind az ő hibája.
És legfőképpen nem tud túl lépni az eseményeken néhány perc alatt, mint a többi ember.
Szeretne megállni ebben a világban még akkori is, ha a legfontosabb mindenki számára az idő. -

Csak néztem ahogyan kiejti a szavakat ajkán és minden egyes szó után széles mosolyra húzta ajakit. Nevetve a szemembe nézett.

- Nem kérek bocsánatot amiért hozzád szóltam. És nem fogok elnézést se kérni azért, mert bevallom neked, hogy szét csúsztál. Vagy legalább is szét fogsz. - felállt és elnézett a hosszú utcán. Mélyen a szemembe nézett. - Inkább csak annyit mondok, hogy köszönöm amiért mersz ember lenni és megélni az érzéseid. - aztán elindult a hosszú utcán, aminek a végén egy hosszú folyó található.

Egy régi telefon volt a padon és szinte biztos voltam benne, hogy Hoseok hagyta itt.
Azonnal felálltam, hogy utána vigyem, de nem láttam már sehol.

Egyszerűen köddé vált. Mintha itt se lett volna mellettem.
Csak eltűnt gondolom az egyik utcába és egyedül hagyott ahogyan szeretettem volna.

Kifújtam egy adag levegőt az ajkimon és a kabát zsebembe csúsztattam a telefont. Minél előbb visszajuttatom neki ezt a telefont. De most sokkal fontosabb feladatom van.
Gondolkodni a szavakon, amelyek valahol mélyen megérintettek.

Ebben a pillanatban a telefon a zsebemben rezegni kezdett és Yoongi neve villant a telefonon.

Nagy szemekkel pislogtam. Jimin azt mesélte, hogy Yoongi kómában van mert túl adagolta magát. Újra Hoseok után néztem, de még mindig nem. Láttam sehol.

Biztos vagyok benne, hogy ezek ketten játszadoznak velem.
Felvettem a telefont és a fülemhez szorítottam.
Nem szóltam egy szót se csak hallgattam ahogyan valaki zihál a telefonba.

- Azt hittem tényleg elmentél Hoseok. Azt hittem tényleg meghaltál. - sírta a telefonba egy hang és bennem megfagyott a vér.