Holdmágia

Egy régi jó barát

Az ősz épp csak beköszöntött Avalonba történetünk idején. Na de persze nem egyből a hideg szelekre gondolj, Kedves Barátom! Ez egy nagyon szép, kellemes délután volt. A madarak még csicseregtek, a gyerekek viháncolva szaladtak haza az iskolából, a nap vibrálva táncolt a lehullott, színpompás faleveleken. A park tele volt emberekkel, mind élvezte eme gyönyörű időjárás utolsó pillanatait. Egyetlen férfi látszott csak sietni igazán. Hosszú, fekete kabátot viselt, vállig érő aranyszőke haja a gallérját súrolta. Határozott léptekkel vágott keresztül a fák közt, a Főutca felé tartva.
A betonmonstrumok méltóságteljesen hajoltak a betonút fölé, az ember úgy érezhette, mintha egy különös völgyben lenne. A járdákon hatalmas tömegek duzzadtak, az utakon pedig sok-sok autó sorakozott. Ám hősünket ez sem érdekelte. Aidan -ugyanis így hívták a férfit- éppen valamiféle nagyon fontos találkozóra sietett, egy gyermekkori barátjához. Nem volt késésben, mégis sietett, úgy gondolta, jobb odaérni az ügyfél érkezdte előtt.
Nem sok séta után megérkezett egy magas, emeletes ház elé. Ugyanolyan volt, mint a többi, csak az erkélyei tértek el egymástól így-úgy: volt, ahol növények tömegei sorakoztak, hol színesebbnél színesebb kendők játszottak a szellővel, és az egyiken pedig apró lámpások voltak kiakasztva, valamiféle díszités gyanánt. Aidan elővett egy papírt a zsebéből, és leellenőrízte a címet. Biztos ide kell jönnie, hisz nem írhatta el, hetek óta készült erre...
Egy kis hezitálás után odalépett a kapucsengőhöz, és beütötte a megfelelő kódot. Pár másodperc kicsöngés után -melyek neki órának tűntek- egy vidám, csengő női hang szólt ki a dobozkából.
-Halló?
-Ava, én vagyok az, Aidan, az említett...! -kezte el mondani a fejében már ezerszer átgondolt szöveget, de a lány félbeszakította.
-Ó, Holdjáró, gyere csak be! -hallatszódott a vidám nevetés, majd az ajtó kinyílt.
Aidan pironkodva sietett fel az emeletre. Ilyen régi becenévvel viccelődni... ez csak Avára jellemző. Tudni illik, Aidan családneve Moonfall volt, ősi varázslónév. A fiú ereiben is mágikus vér folyt, hisz mind apja, mind anyja, mind azoknak a szülei különleges képességekkel voltak megáldva. Bizony bizony, ez nem egy holmi szerelmes regény lesz, szavamat adom rá, csak ülj le szépen, és várd ki a végét.
Végül egy lilára festett, aranyosra pingált táblácskával díszített ajtó előtt állt meg a fent említett varázsló. A táblácskán ennyi állt: "Ava Miranda Gilbert, 8. emelet 4. ajtó".
Mielőtt még a varázsló bekopoghatott volna, az ajtó kitárult, küszöbéről pedig egy fiatal lány nézett fel Aidanra csillogó szemekkel.
Ava nem volt egy alacsony teremtés, inkább barátja mellett tűnt annak. Hosszú, egyenes, vörös haja volt, szeplős arca és mélyzöld szeme. Ruházata igen színes volt, és ez pontosan le is írta a személyiségét.
-Holdjáró! De megnőttél! -vigyorgott a küszöbről. Ekkor volt azonban észrevehető igazán legfurcsább tulajdonsága: két foga igen kiállt a többi közül, és eléggé élesnek tűntek. Aidant ez már meg se lepte, ismerte már rég, tudta, rá nem jelent veszélyt. Csak nagy mosollyal viszonozta az üdvözlést.
-Avarmanó, jó újra látni. -nevetett fel. -Nem késtem el?
-Ugyan, gyere csak. -állt arrébb az ajtóból, és besietett a konyhába. -Bármelyik pillanatban itt lehet, már lefőztem a teát. Kérsz?
-Igen, igen, persze... -válaszolt Aidan, miközben végignézett a nappalin.
A helyiség pont olyan színes volt, mint Ava ruhatára: minden különböző árnyalatokban, mintákban pompázott, a polcokon pedig különböző növények pompáztak. Azonban az ablakok előtt minden függöny el volt húzva, a lámpák pedig mintha nem is lettek felkapcsolva soha, tekintettel a vámpírok fényérzékenységére.
-Tessék, itt van. -zavarta meg Aidant a nézelődésben a vámpír, és a kezébe nyomott egy pöttyös bögrét.
-Oh, köszönöm. -vette át az italt. -Pontosan honnan is ismered a vendégünket?
-Mikor eljöttem otthonról, ő juttatott be az Akadémiára, Coriumban. Utána is sokat segített, bár már régen találkoztunk. -vont vállat, majd leült az egyik fotelre és befészkelte magát.
-Kíváncsi vagyok, milyen ember, azt mondta, jól ismerte anyát. -ült le vele szemben, csöndben.
-Részvétem. -szólalt meg végül hosszú hallgatás után. -Tudod, mindig van, hogy... -ekkor egy határozott kopogtatás zavarta meg mondatát. -Oh, ez már ő lesz. Nyitom! -szólt ki, majd felpattant, és az ajtóhoz sietett.
Az előtt egy különös férfi áldogált. Lila kabátot viselt, ezüst, hold alakú csattal, alatta pedig szürke inget. Fején fekete kalap ült, alóla pedig őszülő, barna hajszálak lógtak ki. Nem volt túl magas, se alacsony, nagyjából Ava magasságában lehetett. Őszülő szakáll kapaszkodott állára.
-Szép napot, Gilbert kisasszony. Késtem? -emelte meg kalapját, mikor a lány ajtót nyitott neki.
-Nem nem, jöjjön csak! -engedte el. -Aidan, bemutatnám neked Aleus Colimot. Varázsló, a Mágiafelügyeleti Szolgálatnál dolgozik, ő a Titoktartási osztály vezetője, és...
-Én hoztam el az örökséget. -bólintott. -Részvétem édesanyád miatt, jó asszony volt. -nyújtott kezet a férfi felé.
-Aidan Moonfall. Örvendek. -ráztak kezet. -Kezdhetnénk, vagy még van valami, amit...
-Oh, igen igen. -ült le a kanapéra. -Bizalmas légkörre volt szükség, elég értékes a kicsike... Ne haragudjon, Gilbert kisasszony, hozna egy gyertyát? -intett Avának, majd elővett egy hosszú, fekete, ezüst mintákkal díszített dobozt. -Biztos hallottál már róla.
-Anyám pálcája. -nézte meg közelebbről. -De nem sokat tudok róla.
-Holdmágiát használ, ezért ilyen ritka. -bólintott. -Luna napján, minden év utolsó holdtöltekor különleges erőket kezelhet, de nagyon kevesen ismerik. Jómagam sem vagyok ebben tájékozott, de ismerek olyanokat, akik ezekben a körökben mozognak. Áh, köszönöm. -biccentett a vámpírnak, aki épp letett egy kis gyergyát a varázsló elé, mire az elővett egy papírt a zsebéből, és szétnyitotta, majd megköszörülte a torkát. -Tehát. "Én, Annabeth Moonfall, halálom után a Luna pálcát fiamnak, Aidan Finn Moonfallnak ajándékozom. Kívánom neki, hogy fejtse meg azon titkait, amiket én nem tudtam." -olvasta fel hivatalos hangnemben a szöveget, majd letette a végrendeletet, majd óvatosan levette a doboz tetejét.
Abban, szépen kipárnázva ez szépen kidolgozott, sötét színű, díszes varázspálca pihent. Nyelébe a "clavis est ad future" latin szavakat vésték, bár ez gyertyafény alatt is alig volt észrevehető. -Ezennel végrehajtom édesanyád utolsó kívánságát, de... -nyújtotta át Aidannak a pálcát, aki mohón kikapta a kezéből. Most figyelte meg csak igazán a mintákat, és a bennük futó, keskeny ezüst díszítést. Teljesen megbabonázta a látványa.
-De? -kérdezett rá végül Ava.
-...de nem tarthatja meg. -jelentette ki, mire Aidan is felkapta a fejét. -Pontosabban nem tarthatja magánál. Túl nagy érték, túl nagy erővel. Bizonytalan kezek közt bizony nagy bajokat okozhat.
-Ez az enyém! -pattant fel az ifjú mágus. -Anyám hagyta rám, ez csak engem illet!
-De nincs elég tudásod a használatához. -állt fel az idősebbik. -Add ide a pálcát, Aidan.
Az ifjú mágus elhúzta a száját, és magához szorította a varázstárgyat, és Aleusra nézett villogó szemekkel.
-Nem szegülhet szembe a végrendelettel.
-Holdjáró, kérlek... -lépett Ava közéjük. -Ez jobb lesz mindenkinek... -nézett barája szemébe Ava. Erre Aidan is megenyhült, és kihúzta magát. -Most szépen add át a pálcát. -suttogta a lány, majd szép lassan hátralépett.
A fiatal mágus lassan felemelte a kezét, és átnyújtotta a pálcát Aleusnak.
-Köszönöm. -vette el a mágus a tárgyat, és visszatette a dobozba. -Akkor indulhatunk is a Coriumba.
-Messze van? -kérdezte hidegen Aidan.
-Nem igazán. Ahogy Gilbert kisasszony is mutatja, nem csak varázslók vannak a városban. Vámpírok, farkasemberek, sőt, még kentaurok is, kis létszámban. Számukra tartunk fent kizárólag természetfelettieknek szánt lakóházakat, ha nem szándékoznak leköltözni a varázslókörzetbe, mégis közvetlen átjárást biztosítunk nekik. -mesélte Aleus, miköben kinyitotta az ajtót. -Csak a hölgyek után... -engedett utat Ava-nak, aki nagy kalappal védekezett a fény ellen.
-Várjon... leköltözni? Mégis hova "le"?
-A legcsodálatosabb helyre, én mondom! Siessünk, a végén elfoglalják a liftet. -sietett végig a folyosón.
-Igaz ez? -nézett lerek szemekkel Aidan Avára.
-Bízz bennem, igaza van. -nevetett fel. -Csak várj egy percet.
-Szerencsénk van, még nem ment le senki! -hívta a liftet Aleus, mikor odaért hozzá. Az gyorsan fent is termett, majd beszáltak.
A varázsló megnyomta egymás után a 4. és a 6., majd a 3. És a 7. emelet gombjait, majd az ajtó bezáródott. Abban a pillanatban kiégtek a lámpák egy pillanatban majd mikor visszatért a fény, a lift megindult. Eleinte kellemesen, lassan, majd eszméletlen sebességgel kezdett tartott lefelét. Aidan elesett, Ava épp csak megingott, de Aleus nyugodtan állt a kabinban, mivel már megszokta az utazást.
Talán órák, talán csak pillanatok teltek el így, mikor a lift megállt, és kinyílt az ajtaja.
-Hölgyeim és uraim, -lépett ki színpadiasan Aleus -Bemutatom Coriumot, a mágusok rejtekhelyét!