Holdmágia

A varázslók rejteke

A csapat kilépett a liftből, egyenesen egy nagy csarnokba, ahol sok-sok hasonló fülke volt még, mindegyik felett egy-egy tábla a ház számával, amelyet összekötött a fenti világgal. Tengernyi varázsló igyekezett saját dolgára, mind hosszú talárokban, színes kabátokban.
Mikor hőseink elindultak a csarnokban, akkor bontakozott ki igazán a föld alatti város szépsége, melynek a terem csak egy kis részlete volt. Minden falon díszes kőminták, fényes ablakok voltak, melyekből néhol furcsábbnál-furcsább fejek kukkantottak ki. Aidan szólni se tudott a csodálkozástól.
-És ez mind egy város alatt? -nézett kerek szemekkel Aleusra.
-Nem igazán. -ingatta a fejét a mágus. -Helyileg igaz, hogy a föld alatt vagyunk, de a várostól arrébb, az erdő alatt. -mutatott fel a fentről lelógó hatalmas gyökerekre. -A liftek csak teleportálnak. Sok felé vannak bejáratok a lakóházakon kívül, például a múzeumban és a vasútállomáson is. -magyarázta.
-Hány éves ez a hely? -tette fel a kérdést Aidan.
-Több ezer, Moonfall úrfi. Egész természetfölötti dinasztiák születtek itt, majd halványodtak el a többi fényében. A liftek, a modern készülékek már mind új fejlesztés, igazán büszkék vagyunk rá, hogy sikerült megoldanunk. Addig az erdő fái közti átjárókat kellett használi, amik egy idő után túk sok feltűnést keltettek. Ma már csak vész esetén használjuk őket.
-Ugye milyen csodálatos, Holdjáró? -nézett fel Ava csillogó szemekkel barátjára.
-Csak olyan, mint te, Avarmanó. -mosolygott le rá Aidan, mire a lány rózsavörös arcal nézett el a másik irányba.
-És ez még csak az első csarnok! -biccentett Aleus. -Ha majd látják a többit, biztos...
-Biztos eszükbe jut jelentkezni a portán bejegyzésre. -szólalt meg mögöttük egy hideg, női hang. A csapat megfordult.
A szavak tulajdonosa egy magas, sáppadt arcú boszorkány volt. Fekete, néhol már őszülő zsíros haja a vállára hullott, majd egyenetlen vágással nem sokkal azután véget is ért. Szeme szürke fénye hideg fényt sugárzott, és vészjóslóan villogott ki tincsei közül. Hosszú szoknyát viselt, kék ingel és fekete talárral, nyakában Hold alakú nyakék táncolt. Ránézésre Aleussal lehetett egyidős, de még a mágus is megrettent tőle.
-Ezer bocsánat, Celine, nem akartunk betolakodni. Csak tudja, a régi szokások... -magyarázkodott az idősebb varázsló.
-Ugyan, semmiség. Megszoktam, hogy semmibe vesznek. -morogta a nő, majd lenézett az ifjakra. -Van papírjuk?
-Nekem igen...! -remekte Ava és kikapta gyorsan a pecséttel ellátott fecnit a táskájából. -Aidannak nincs. -bökött barátjára.
Celine végigmérte a fiút, majd intett. -Kövessenek. Szerzünk magának iratokat. -mondta hidegen.
-Ugyan, nem kell ilyen mogorvának lenni... -sietett utána Aleus. -Talán egy bemutatkozás segít. Aidan, ő itt Celine Fisher, a Corium kapuőre, ő tartja számon a lent tartózkodókat vészhelyzet esetére. Celine, ő itt Aidan Moonfall, aki...
-Csak nem Annabeth fia? Érdekes. Szomorú volt hallani a halálhírét. -állt meg az asztalánál. -Tehát Aidan Moonfall... Remek. Kora?
-Most töltöttem a huszonhatot, asszonyom. -állt meg mellette. -Esetleg meg lehetne kérdezni, hogy...
-Kérdések később. Fajtája?
-Varázsló vagyok, de...
-Mennyi időre tervez maradni?
-Végighallgatna végre?! -csattant fel Aidan, mire az előtte ülő nő felnézett és felállt.
-Kérdések később. Megértette? -nézett a szemébe, majd visszaült. -Mennyi időre tervez maradni?
-Valószínűleg pár hónap, talán egy fél év. -morogta.
-Látja, nem is volt nehéz. -tette le elé a papírját. -Üdvözöljük Coriumban.
-Köszönöm. -válaszolt Aidan gúnyosan, és elvette a papírt. -Mehetünk mostmár?
-Azt hiszem. -köszörülte meg Aleus a torkát. -Cel, ha van ideje, csatlakozhatna hozzánk egy teára az Üstökösben, én állom. -ajánlotta fel a lehetőséget.
-Micsoda úriember. -vonta fel a szemöldökét. -Majd meglátom, bár már nem sokáig tart a munka. Sarah, a gyakornok levált hamarosan.
-Akkor siessen! -biccentett, majd elindult a kapu felé. -Jöjjenek, fiatalok, van itt még szebb látvány is!
A varázslónak igaza volt. Rögtön, ahogy kiértek, egy hatalmas, színesen csillogó tér tárult eléjük. Ez volt a város központja.
A házak (mind sok-sok emeletesek) oszlopként nyúltak fel a föld alatti város tetejéig, amit csillagszerűen díszíettek a fénylő kristályok. A falak hol fehérre voltak meszelve, hol színes mozaikokkal díszítettek, a levegőben pedig fénylő gömbök úsztak. A tér közepén egy nagy szökőkút díszelgett -vagy ahogy sokan emlegették, ez volt a Corium Gyöngye- mely fehér márványból készült, és benne tiszta, csillogó víz folyt. Azt mondják, teljesítette a kívánságokat, sőt, valaki azt is állította, hogy jóslatot suttogott neki.
A csapat betért egy kis, utcasarki kávézóba. Otthonos hely volt, sok apró, kerek asztallal, melyeken mind virágok nyíltak. A pult fából volt, szépen faragott mintákkal díszítve -és ugyan csak volt rajta pár növény üvegcserepekbe ültetve. A helyet gyertyák világították meg meleg fényükkel.
-Avarmanó, hogyhogy nem hoztál még el ide? -ült le Aidan az egyik asztalhoz.
-Hát, sose kérted. -vigyorgott a lány, és követte barátja példáját.
Egyedül Aleus huppant le szótlanul a székéhez, némileg ideges arcal.
-Mi a baj? -fürkészte Ava.
-Celine nem ilyen. Sötét természetű, melankolikus teremtés, de most valami más volt.
-Nem bízom benne. -motyogta Ava. -Mindig tragédiák bejelentése előtt ilyen.
-Szerintem meg csak egy vén...
-Egy vén mi, Moonfall? -szólalt meg mögötte a nő hangja. -Vége a műszakomnak, remélem örülnek.
-Majd elmagyarázom. -suttogta Ava Aidannak.
-Celine, üljön csak le. -tolta ki a széket Aleus egy intéssel. -Hosszú műszak volt? Történt valami izgalmas?
-Csak annyi, mint amennyi szokott lenni. -válaszolt rekettes hangon. -Emberek jönnek, mennek...
-Hát, a Corium már csak ilyen. -helyeselt a varázsló nyájasan.
A két ifjú viszont igen kellemetlenül feszengett székükben. Ez addig tartott, míg pár perc múlva a lány fel nem nézett az órára.
-Oh, hogy elszaladt az idő... gyerünk, Holdjáró, szerintem nekünk mennünk kell...
-Ugyan, maradjanak, van még idő! -győzködte őket Aleus.
-Nem, Avának igaza van. Kérem majd... majd jutassa vissza a pálcát hozzám.
-A pálcát a minisztérium birtokába vette, de majd meglátom, mi tehetek. -bólintott.
Aidan még egy szúrós pillantást vetett a varázslóra, majd barátja kirángatta. Egy pár perc csönd után -miután már csak Celine és Aleus maradt az asztalnál- a varázsló hallkan hozzászólt az asztaltársához.
-Mi történt?
-Semmi, Aleus. Reméljük nem is fog. -válaszolt. -Azt beszélik, Viktoria Lancaster, a sötét boszorkány újra megmozdult.
-Honnan tudsz te ilyeneket?
-Érdekes dolgok hangzanak el a fülem mellett. Nem is tudod, milyenek. -motyogta a válaszát a nő.

A főtéren eközben az ifjú vámpír sietősen haladt át a főtéren, a barátja pedig utána loholt.
-Ava... Avarmanó, várj meg! -kiáltott utána, mire a lány megfordult.
-Siess, mielőtt elviszik a liftet! -figyelmeztette.
-Nem az, csak... van valami, amit már régen meg akartam kérdezni. -állt meg végül mellette. -Ava... régóta ismerjük egymást. Kiskorom óta a legjobb barátomnak nevezhetlek. Ezek fényében azt hiszem teljes magabiztossággal kérdezhetem meg tőleg, elhívhatlak-e valamikor egy... egy vacsorára, vagy ilyesmi. Tudod, mint...
-Mint egy randi? -vágott közbe a lány csillogó szemekkel.
-Igen... igen, mint egyfajta randevú. -húzta ki magát a varázsló, majd egy ideig fürkészte a lány piros arcát.
-Hát legyen. -válaszolta ő. -Nagyot nem veszthetek. Ráadásul... -hallkította le a hangját. -Van valami... egy nagy sötétség, ami közeledik. Ha már találkozunk, elmagyarázom. -suttogta, majd közelebb hajolt. -Veszélyben vagyunk, úgy hiszem.
-Igen, de... légyszíves ne erről beszélj végig. -nevetett fel. -Na gyere, Avarmanó, későre jár. Lassan én is hazamennék.