Vidáman lóbáltam a lábaimat, hagytam hogy a szél játszon a hajammal. Hátrahajtott fejjel néztem az eget, és nevettem. Nevettem, mert boldog voltam. Aztán felálltam a parki sétány macskaköves járdája mellett álldogáló padról, s könnyű léptekkel szökdeltem az emberek forgatagában. Május volt, ünnepség, a nap ragyogott. Egy kisfiú mellettem vattacukrot evett, egy nagy rózsaszín felhőt, amit az égről csavart a pálcájára. Nem mondom, én is megkívántam, de nem vettem magamnak, mert az én utam a lufiárushoz vezetett, aki nagy, piros léggömböket árult. Minden gyerek oda meg vissza volt tőle, kisebb tömeg alakult ki körülötte, s hát én is odafurakodtam, hogy elkiáltsam magam "Bácsi, egy lufit kérek én is!". A bácsi vicsorgó mosollyal nézett rám, s kezembe adta egy piros léggömb madzagját, s én szaladtam, szaladtam vele keresztül a gyepen, a tömegen. Szaladtam egészen a park közepén lévő tavacska felett átívelő hídig, ahova minden gyerek szaladt velem. Sorban felmásztak a szélére a léggömbjükkel, alattuk a sötét tó tükörsima felszíne, majd elruvaszkodtak, s láss csodát! Elrepültek a léggömbjükkel, egytől egyig. Így hát én is felmásztam a korlátra, hisz hallottam a nevetésüket, s én is velük akartam tartani. Fejemfölé tartottam a léggömbömet, majd én is leugrottam, s testem könnyű lett, csak repültem fel, fel a magasban. Mindannyian, akik leugrottunk a hídról repültünk fel az égbe az angyalok közé a piros léggömbökön, s hallottuk egymást kacagni. Lefelé pillantva egy pillanatra még láttam a sötét tavat, a tükörsima felszínét, s ahogy a belézárt testeink verik sikoltozva az üveget, hogy találják meg végre őket. De ez már mind a múlt volt, újra felemeltem a fejemet, hisz immáron felfelé tartottam a fellegekbe. Vidáman lóbáltam a lábaimat, hagytam hogy a szél játszon a hajammal. Hátrahajtott fejjel néztem az eget, és nevettem. Nevettem, mert boldog voltam.
