Egy udvaribolond emlékiratai
Nem panaszkodhatok az életemről, hisz kiváló jancsibohóc voltam, míg voltam, s végül királyként távoztam a kutyák közül. A sapkám sosem volt szimetrikus, az öt kis szelet sosem lett hat, mert öttel született, s hiába mondták, nem varrtam rá egy hatodikat. Meg aztán nekem se volt ki mind a négy kerekem, miért is ne hagytam volna a sapkámat is ugyan olyan valóságosan nyomorultnak, mint kedves tulaja volt, míg volt. De legalább sapkám volt, ha másom már nem nagyon, mert a becsületemet zálogba adtam és feláldoztam a földi javak oltárán, hogy aztán az istenek a képembe röhögjenek, s megdobáljanak helyette paradicsommal. Mert tulajdonképpen így lettem udvaribolond, szánalmas kis lényem a nagyok társaságát kereste, ahol aztán kénytelen volt meghunyászkodnia, s tudomásul vennie hogy ő nem az aki, hanem akinek mondják mások. Mondhattok akármit, de hát az én szakmámban csak az érvényesülhet jól, akiről jó kritikákat írtak, s hát nem felvágádból, de én első osztályú szerencsétlen voltam, a tökéletes süket-néma szerepemért többszörös uszkárt kaptam, s az év legnagyobb vicce díjat is sokszor elnyertem, hogy aztán dagadó mellkassal feszíthessek kint a reflektorfényben, mint az év legnagyobb vicce. És igen, a sok érdem ellenére is szerettem falevél lenni a mocskos avarba, mint egy ottfeledett aranypénz, amin mindenki csak átlép, mert hát ami a földön van az szemét, és fúj milyen mocskos meg kinek kellene egy ilyen. Szerettem az emberek után gurulni, és addig rángatni a cipőfűzőjüket, míg el nem szakadt a cérna, s nagyokat rúgva belém el nem hesegettek onnan. Nem is tudom miért mentem mindig vissza és próbáltam újra, hisz mindig ez lett a vége, de hát ez is csak a szakmám része. Udvaribolond mellett másodállásban boxzsák voltam, sok nagy sztárt edzettem, akik utána töretlen gázoltak át mindenen és mindenkin és lettek a legnagyobbak. Megérte? Nem épp, de csináltam, mert valahol a bohócsapkám alatti golyó üres belsejében ott volt egy kis agyrágó, aki szentül hitte, hogy ez jó, hogy ezt kell csinálnom, mert bele van kódolva minden porcikámba, s ha akarnék sem tudnék ellenállni neki. Mert végül is ez volt a legfontosabb mindkét állásomban, s minden fellépésemben: hogy lépcsőt játszva emeljek másokat magasabbra, hol jó értelemben, hol rosszban, de a lényege, hogy mással ne foglalkozzak. Mert valahogy mindig fontosabb volt minden más, mint én, hisz ch ki ez a bolond aki önmagáról beszél harmadik személyben, tök gáz, sosem állnék szóba vele. Szóval minek figyeljek rá? Senki más nem teszi, ez nem oszt nem szoroz, neki már mindegy, úgy is csak mindig bolondozik meg nevetgél, meg játsza a hülyét aztán egész éjszaka sír, kit érdekelne, hogy mi van vele. S hogy ne fogjam túl személyesre, egy szóval ennyiből állt az én létem, s nem mondom hogy utáltam, de nem is szerettem. Éltem, eltelt s most végem. Az utolsó nagy előadásom, a csattanó a történet végén, a komédia a tragédia utolsó felvonásában s egy ok, hogy miért legyen minden más embernek szép napja. Mert ők még élnek, s élhetnek majd helyettem is, nem bolond, de legalább emberként.
Vers l'infini et au-delá!
