Lángoló föld

1. fejezet: Rejtély

Szeretném már itt megjegyezni, hogyha bárkinek bármilyen megegyzése, észrevétele van a fejezettel, történettel kapcsolatban, az írja le kommentben, nagyon álás lennék néhány őszinte véleményért, mert lehet egyszer ki szeretném ezt adatni, így minden apró, konstruktív hozzászólás segít. Eőre is köszönöm!

Azzal kapcsolatban hogy mikor lesz következő rész nem tudok válaszolni, valószínűleg ezen kívül egyedül az fog felkerülni.

„I'm losing my mind

Trying to find the perfect line

I think I'm running out of time

I need a mira-miracle, mira-miracle."

(The Score: Miracle)

A félsötét ellenére gyakorlottan szlalomozva futott Arkhyn Archelis városállamának keleti kapuja felé. Már annyiszor végigjárta az útvonalat, hogy szinte csukott szemmel is végig tudott volna menni rajta a komoly őrség ellenére is, akik képzettségük ellenére meglehetősen könnyen kicselezhetők voltak – legalábbis számára.

Majdnem éjfél volt, így már közel volt a műszakváltás, ami azt is jelentette, hogy egyre csak lankadt a katonák figyelme. Míg neki az éj leszállta jelentette a munka kezdetét, addig ők már kezdtek elpilledni.

Sötét köpenyének csuklyája már lehullott a fejéről, úgy rohant, hogy még elkaphassa az ajtót a váltás után és bejuthasson a Fal belső folyosóira.

Épphogy egy méter választhatta el céljától, mikor valami feketeség jelent meg előtte, de már nem volt ideje megállni, így készült volna az ütközésre, ehelyett átesett rajta. A magas, vaskos kőfal helyett egy női mosdóban találta magát. Értetlenül nézett körbe a meglepően tiszta, hófehér helyiségben, ahol éppen nem volt senki, kintről viszont valamilyen zene hallatszott, így fejére húzva csuklyáját indult volna ki óvatosan, arra gyanakodva, hogy valamiféle kelepcébe került. Bizonyára elkapták és valami mérget adtak neki, amitől képzelődött. Alig tett néhány lépést, mikor egy magassarkú kopogását hallotta, így amilyen gyorsan csak tudott behúzódott a legszélső fülkébe és néhány milliméteres rést hagyva, az ajtón át figyelte a nőt aki belépett.

Nem tűnt túl jókedvűnek ahogyan magában valami idegennyelven mérgelődve állt a tükör elé. Terebélyes, egyszerű, eséséből ítélve mégis elég drágának ható fekete ruhájából arra következtetett, hogy valamilyen komoly rendezvényre csöppent. A nő egy vörös rúzst vett elő retiküljéből, majd sminkjét igazgatva folytatta a szitkozódást:

– Még hogy adjak nekik katonákat... Meg a 'csájukat.

Ahogy befejezte a rúzsozást, leöblítette a kezét, majd a még nedves ujjait végigfuttatva barna-vörös átmenetes tincsei közt hangosan nyugtázta, hogy jól néz ki és már indult is az ajtó felé.

Abban a pillanatban, hogy félrenézett a tükörből, Arkhyn kirontott a fülkéből ahol addig rejtőzött és kését előkapva lefogta a nő kezeit és torkához szorította a fegyvert.

– Hol vagyok? – kérdezte.

– Mi van? – A nő értetlenül összehúzva szemét próbált hátranézni, de a nyakához szegezett penge ezt nem engedte. Teljesen világos volt, hogy egyikőjük sem értette mit mondott a másik. – Anyáddal szórakozzál. – Ezzel egy gyakorlott, hátrafelé irányuló mozdulattal ágyékon rúgta, majd Arkhyn pillanatnyi gyengeségét kihasználva kitépte kezéből a kést és hátracsavarta a fájdalomtól összegörnyedt férfi karját.

Percek teltek el mire a nő elengedte őt, ezalatt kitartóan próbálkozott kiszabadulni és megtudni, hogy mit kereshetett ott, de a másik szóra sem méltatta. Finom alkata ellenére meglepően erős volt a nő, még csak meg sem remegett annak ellenére, hogy a férfi kifejezetten nagydarabnak számított.